Volt egyszer egy Zeneakadémia.

Különös álmom volt egyik nap. Egy este társaságban voltam, ahol hirtelen megjelent Celibidache és nagyon közvetlen volt, újra meg újra beszélt velem is, és egyre hosszabban, nem is emlékszem, miről, meg voltam lepődve, és tisztelve is természetesen.

Szintén nem tudom, hogy jött így ki, de megbeszéltünk egy találkozót másnap reggel 7 órára a Zeneakadémiára, hogy egy teremben gondolom megnézzünk zongoránál valami darabot.

Darabot megnézni normális dolog, és a Zeneakadémiára bemenni – főleg ilyen társaságban – is az. Mintha hétvége lett volna, gondoltam, nem lesz probléma termet kapnunk.

Aztán nem lett belőle semmi. Talán oda sem mentünk már, nem derült ki, hogy volt vége a történetnek, egyszerre csak kirajzolódott a dolog lehetetlensége.

Hiszen a Zeneakadémia már nem a régi, ahová mi csak úgy bemehetünk. A kék nyakkendős teremőr fiúk-lányok nem foglalkoznak azzal, kivel akarnék bemenni, és esetleg ki vagyok én. Régen a nénik, a portás nagyjából érzékelték, ki kicsoda. Ma a biztonsági őrök, képesek ugye megkérdezni – átéltük sokan - hogy jártam-e már az épületben, mondom hogy 25 éven keresztül folyamatosan, persze ő meg most van itt két napja, és jövő héten már megint más lesz. Hívjam föl a Rektort? Próbáljak valami ismerős takarítónőt keresni, valakit a műszakról, és magyarázni neki, hogy rendeltetésszerűen fogjuk használni a termet, a zongorát, hogy nem vagyunk idegenek a helytől, és nem-hivatalosan hunyjanak szemet amíg a Mesterrel átnézünk egy partitúrát?  Odáig sem szólt az álom, hogy persze meghívhattam volna hozzám is, zongora van - csakhogy régen ez föl sem merült, hogy így otthonosabb volna bármi, mint hogyha bemegyünk az „Akcsira”. Régen nem.


RL

Febr. 2. FUGA 

Kell-e foglalkoznom Brahms reménytelen szerelmével, amikor a darabján, ez esetben az op. 115-ös kvintetten dolgozunk?

Élesen vetődik föl ez a kérdés mostanában bennem. Hogy a zeneszerző személyisége, ha ismerjük, mint élő embert, vagy ha valamiért sok adatunk van róla a múltból, jelen van-e, kell-e hogy jelen legyen a hangjaiban, ill. ezzel a jelenléttel – minthogy a válasz nyilván igen – milyen szinten kell nekem foglalkoznom.

Ebben a kérdésben is a legtöbbet segít, ha élő szerzővel van az embernek sok tapasztalata – igaz ugyan, hogy a személyiség súlya sokszorosan jelen van, tehát a segítség az, hogy a helyzet még nehezebb.

Az élőkre vonatkozólag mindenkinek könnyebb ilyen-olyan hírhez férkőzni, és nem is akarnék most általam ismert és nagyra tartott szerzőkkel példálózni.

Nagyon messzire menni sem blogméret, maradjunk hát jelenlegi témánknál, Brahmsnál.

Nyugodtan kimondhatjuk, hogy Brahmsot a 20. századi zenei szakma nem szeretette egyöntetűen. Zeneszerzők közül az egyetlen, aki komolyan hivatkozik rá: Arnold Schönberg.

Mostani koncertműsorunk részben ennek, és hasonló a hivatkozásoknak a jegyében fogant: Schumann, Schönberg, Kondor, Brahms.

Schönberg megközelítése nekem azért kedves, mert nem az emberrel foglalkozik, hanem megpróbál tisztán a hangokra tekinteni, amikor egyik ilyen írásának ezt a címet adja: Brahms, der Fortschrittliche – azaz Brahms, az élenjáró.

Azóta is sokat idézik ezt a címet, és többnyire nehezen fogadjuk el, hiszen szívesebben látjuk a nagyszakállú mestert örök klasszikusnak, az akadémikusság megtestesítőjének, megkockáztatom, koncerttermi sikere is ennek az előszeretetnek szól.

Hiszen szeretjük a nosztalgiát, a melankóliára való hajlamot, együtt érzünk reménytelen szerelmével, magányával, ugyanakkor imponál, hogy sikeres tudott lenni, jómódjában pedig még adakozó is.

Igen ám, de mit kezdjek én mindezzel, mint előadó, amikor a kezembe veszem a kottát?

Hiszen amint egy előző írásban már említettem effélét, még a Zeneakadémián is többet hallottunk a borongós őszi tájról vele kapcsolatban, mint rendkívül sajátos formaalkotó módszereiről, csak látszólag olyan természetes harmóniai kapcsolatairól, a nagy forma iránti bámulatos érzékéről.

Kérdés: kevésbé vagyok-e autentikus, ha ezeknek a megszólaltatásán munkálkodom - mondjuk á la Stravinsky, - mint hogy elmerengjek (játék közben!?) azon, amit pl. mondanak, hogy a „fisz” hang(nem) a reménytelen szerelem szimbóluma – h-moll darabunk esetében valóban örökké „fisz” körül zajlik a történet, tekintve hogy az alaphangnem dominánsa. Mit jelentenek ilyen és ehhez hasonló szimbólumok a megvalósítás szintjén?

Vajon ha a személyiségének jelenlétével valaki el tudta volna mondani mondandóját a világban, írt-e volna zenét?  

Előadói munkámban biztosan állíthatom, hogy a munka egyik legfontosabb része a személyiség – ego – átláthatóvá tétele a közlés tisztasága érdekében.

A leckém: elég erős szemüveget fölvenni, hogy átlássak a zeneszerző személyiségén, egészen a hangokig, és még azokon is túl…


RL

A második legjobb brit zongorista (FT profil)

“People say it’s ‘challenging’ to do contemporary music,” he says, “but it’s hugely difficult to produce performances of any classical piano music worth doing. A lot of performances are just not that interesting or insightful into how the music works. All great music is ‘difficult’ in one way or another.

JD

"diese unglaubliche Grösse..."
- jó film egy Stockhausen-produkcióról.
Rövid ideig megtekinthető 



JD

Olyan mint egy sakkfeladvány! Huszár lép, és a megfelelő vonással két lépésben - ha nem is mattot - ad...

Ám csak látszólag vonáskérdés. Érdemes végiggondolni!

- Február. 2. FUGA, Qaartsiluni Ensemble koncert -

Élesedik a próbahelyzet, minden idő kevés persze. Ma (jan. 16.) parázs vita alakult ki az Brahms Klarinétkvintett első tételének mellék(?)témája kapcsán, az átmenőhangok fontosságáról,

a képen a B betű utáni két ominózus ütemben. 

A kérdés, van-e ott két ütemen keresztül h-mollon kívül más harmónia, ha van, mennyire fontos a továbbiak szempontjából? 

Nézzük: 

a h-moll hangjain - H-D-Fis - kívül ebben a két ütemben összesen két másik hang jelenik meg, a Cis és az E. Ha ezeket kivesszük, tiszta h-moll szól végig, mindhárom köteles hangjával - a Cis és E-vel egy időben  persze nincs D. A Cis és E  pillanatában az első ütemben a klarinétban szerepel Fis, a másodikban nem játszik a klarinét, és máshol sincs Fis. Tehát először a szünet után a h-moll "üres" kvintjével (H-Fis) szól együtt egy Cis-E,  másodszor ahogy említettem, nincs Fisz, a Cis-E az "üres" H oktávval szól egy időben. 

Akkord-e ez? Fontos-e? Persze akkord, de látni kell, hogy ez az akkord két átmenő hangból keletkezik, a Cis H-ról D-re, az E D-ről Fisre tart. Az átmenő hangokból keletkező két akkordból az első tűnik erősebbnek, hiszen ott négy, másodszor csak 3 különböző hang szól együtt. 

Igen ám, de az első súlytalan - 6. 16-od -, a második pedig az ütemben fontos, súlyos helyén, a 4. nyolcadon szólal meg. Ráadásul a kevesebb több: Cis-E-H hihetőbb önálló akkordnak - h-mollban II szeptim -, mint mikor még a Fis is tartja a h-moll frontját. Tehát dominánsabb domináns, mint az átmenőhangokból, és a hangnem kitartásából származó disszonancia a súlytalan helyen.  

Hogy az első ütem második felére eső, a basszus dallami mozgásából kialakult I fokú szext jelentős változás-e a sima I fokhoz képest, arra talán csattanós válasz a 3. ütem, ahol ugyanennyi idő alatt nem kevesebb, mint 6! különböző harmónia él, persze csak ha életre keltjük... 
Azon vagyunk.
 ...és a vonásokról még nem is beszéltünk...

RL

Mint a puska, amit ha megír az ember, és képes dugiszálni az iskolapadban. Nagy műgonddal megírt puskákra emlékszem, amit aztán sokszor már használni se kellett, annyi vacakolás után meg is jegyzett mindent az ember. Mint tanár, örülnék ma, ha ilyen aprólékossággal - a puska kicsi, csak a lényeg fér rá! -  készítenének mintegy jegyzeteket előre a hallgatók..

Kicsit így éreztem magam, amikor gondolkodás nélkül kiírtam ezt a rövid részt egy Balassa interjúból. 

(Kicsit más: Állítólag amikor Mozart találkozott Christian Bachhal Londonban, és quasi leckéket kapott tőle, olyanok voltak a leckék hogy pl. másolja le x y szimfóniáját mondjuk másnapra.  /Selényi még nem élt!/  - Azért gondolom utána megbeszélték...)

Így szól tehát Balassa Péter:

"Kérdés: …vannak-e … kulcsszavak, amelyek … kritikusi, tanári pályádat meghatározzák?

B. P. Igen. Az egyik… a szolidaritás. Szolidaritáson én nem nyálas érzelgősséget értek, és nem is a közös berúgásokat Tatán, hanem azt gondolom róla, hogy az irodalom létmódjához hozzátartozik, hogy az egy közösségi dolog, az olvasóknak írjuk. Közös igazságvárakozás van, lehet benne.  … Schönbergről mesélték, aki a maga korában nehezen emészthető darabokat komponált, hogy egész életében arra vágyott, hogy közönségsikere legyen, és lényegében nagyon szép melódiákat akart komponálni. … Mindenki szép melódiákat akar írni, hogy az tetsszék a közönségnek, és ilyen értelemben ez közösségi dolog. Azt is fontosnak tartjuk, hogy a kolléga mit mond. Ha a kolléga nem olvas, vagy a kolléga berúg, vagy a kolléga azt mondja hogy nem érdemes elolvasni, mert úgyis vacak az egész, mert passzé, akkor az nem irodalmi élet. Méregetni egymást, aztán meg sunyizni, ez nagyon rossz intellektuális kocsma. ...

Másodszor az irodalom szakértelem. Az irodalomnak van egy manuális része, az írás megtanulása, a nyelvtan megtanulása, bizonyos poétikai és retorikai szabályok és ismeretek elsajátítása, legjobb esetben a nyelv átalakítása, megújítása. Az irodalom tudatos valami, és a kritikaírás különösen az. Kritikaírásban meg kell tanulni szerkeszteni, tíz-tizenöt év, amíg az ember megtanul szerkeszteni, nem szólva az ízlés fejlődéséről vagy hanyatlásáról. A kritikaírás ugyanúgy szakma, mint a kőművesség  és ezt ugyanúgy tanítani kell, és lehet is tanítani. Tehát szolidaritás és szakértelem, ezek a legfontosabbak. És van egy harmadik, ami kicsit az egészet átöleli, amiért rám haragudni szoktak, úgyhogy most ennek dacára, cum trucc mondom, hogy irodalomról akkor tudunk szakszerűen beszélni, hogyha szeretjük a tárgyat. Szeretni a tárgyat – ez nem azt jelenti, hogy elnézőek vagyunk. Azt látom, hogy vannak fiatal, és kevésbé fiatal emberek, akik nem azért csinálják, mert szeretik a tárgyat. Nem értem őket. Egyedül a szeretet tartozik a tárgyhoz. Mert a tárgy létének puszta elismerése az. A tárgyszeretet: tehetség."

RL

Két eset van: az ember vagy azzal foglalkozik, ami érdekli, vagy azzal, amire érdekeltté teszik.

A másodikkal az a nehézség adódik, hogy keletkeznek fontosabb, és kevésbé fontos munkák.

Persze remélem, hogy például a cipésznél az én cipőm az első csoportba fog esni.

RL

Egy kis vidámság!

Molnár Antal 1973-ban F. Schubertről és Oktettjéről:

„Igen szűkös és szomorú időszaka volt ez a 27 éves, küszködő komponistának.

Mélabú és idült pénztelenség telepedett rá, kilátásai felhősek voltak.

…nem a gazdaságtörténet, hanem a művészlélektan figyelmeztet, hogy művésznél közérzet és az alkotás igen bonyolultan függ össze. Gyermekes elképzelés, hogy a kétségbeesett művész csakis gyászos művet alkothat. A lehetőség igen sokféle.

Igen gyakori az ellensúlynak, vigasznak szánt derűs műalkotás. Előfordul az ellenkezője is, mikor a pompás egészségnek örvendő, javakban dúskáló mester halálos panaszt fogalmaz, teljesen elhihető módon.”

Nem hiszem el...

Aztán: 

"Megesik persze az életbeli és képzeletbeli hangulat rokonságából kiszűrt munkakedv is; de aránylag ez a legritkább. .. A rendkívül szomorú, beteges, gondterhelt Schubert legalább annyira napsugaras, jókedvű, friss, kellemes kompozíciót foglalt partitúrába, mikor az Oktett lapjai kerültek ki a keze alól."

Amikor először olvastam, hatalmasan mulattam ezen a szövegen. 40 évvel ezelőtt, derék zenetudósunk ezekkel a szavakkal szándékozta közelebb hozni a rádióhallgatókhoz  azt a zenedarabot, ami most itt nagyon közel áll hozzánk, hiszen megszólaltatásának előmunkálataiban épp – ha még nem is nyakig, de  - derékig vagyok, vagyunk.

Ez azért érdekes csak, mert ilyenkor az alacsony ingerküszöbe miatt az ember könnyen esik érzelmi végletekbe.

Ugyanis leírván mulatságom tárgyát, végtelenül szomorú lettem.

Hiszen ezek a mondatok 2013-ban nem 40, hanem 140 évesnek tűnnek.

Aztán rájövök, hogy mi, profik is jórészt ezeken az elvileg laikusoknak szánt passzusokon nőttünk föl.

Amelyben a muzsikus egyszerű anekdotafigura, a zeneművek pedig 2x2-re lefordítható, szomorú -vidám, táncos-lassú, halk-hangos szabadidőtöltelékek.

Persze azt hiszem, ma is sokan ragaszkodnak a zene ilyesfajta romantikus(?) érzelmi-hangulati alapú megközelítéséhez.

Ezzel itt most nyitva is hagynám ezt a kérdést. 

„… és még más utak is vannak.”

Wittgenstein a zenéről
(az Atlantisznál 1995-ben megjelent Észrevételek c. könyvből)
(Tandori kritikája Kertész Imre fordításáról)

Vannak észrevételek, amelyek vetnek, és vannak, amelyek aratnak.   (1949)

   A kultúra regula. Vagy legalábbis regulát föltételez.   (1949)

Nicholas Cook új könyve. Ajánlom!

JD

Felhívás keringőre ez a Richard Barrett link!

Mindig ezen megy a játék, hogy vajon kik ma az ügyeletes Schumannok, Mozartok, Bachok stb.
Valójában aztán, csak megmarad ez a kérdés a vicc szintjén. Persze, mert a kifejtése nagyon messze vezet.
Szerencse, hogy messze vagyunk, egy ilyen link remek vitatéma, ha valakit tényleg érdekel, hogyan lehetne ma elementáris zenei élményhez jutni, mégpedig nemcsak guminő szinten.

Blogméretben tehát:
Richard Barrett ma kétségkívül az egyik legizgalmasabb figura a zenevilágban, kritikai méltatása nem komment-méretű téma. Megismerése viszont feladat, nem rövid idő, meg kellene hívni, dolgozni vele stb.
Egy ilyen előadás, ami az alábbi linken hallható, viszont sok kérdést vet föl.
A Qaartsiluni munkák során tulajdonképpen hamar szembesültünk a leírt zenei anyag képzeletben létező minősége, és az ebből  megszólaló hangzó minőség között húzódó, az utóbbi években egyre élesebben jelentkező anomáliákkal. Hiszen a közönség számára a darab az, ami megszólal. Hiába mondja bármi szakértő, hogy - Hohó kérem, vissza a jegy árát, ez az előadás úgy aránylik a kottához, mint Makó vitéz földrajzi koordinátái Jeruzsálemhez!

Blogszinten csak annyit akarok most mondani, hogy az én gondolkodásom szerint, ha ápoljuk a zeneszerzői tradíciókat, párhuzamosan nem árt ápolni az előadóit is. Mert akkor például olyan éles kérdések vetődnek föl, hogy mi köze az alábbi Barret-linken (a klarinétos félig-meddig druszám) hallható előadói (hangzás-) minőségnek mondjuk a  Joachim, Bartók, Dohnányi, Celibidache, A. Busch vagy a maiak közül akár Kocsis Zoltán vagy Michael Tilson Thomas fémjelezte hangzási kategóriákhoz? Ugyanis szerintem semmi.
Nagy Schubert produkcióra készülvén hadd osszam meg most az én mércémet a megszólalás minőségét tekintve ez ügyben. 
Rozmán Lajos

http://www.youtube.com/watch?v=Bo9WcWfH6Rk

http://www.youtube.com/watch?v=ECVlukOG7iI

"Érzelmileg fájónak érzem ezt a zenét. Nem kellemes, szikár, száraz, néhol éles."

Sokan Bartókkal vannak így. Érzelmileg nagyon megterhelőnek találják, nem szeretik hallgatni. De ha belemegyünk a részleteibe, megismerjük a "belsejét" is, elemeire bontjuk és újra összerakjuk, ez feloldja a kellemetlen érzést és akkor már Bartók energetizálóan hat, a pozitív érzéseket stimulálja, élni segít.

Azt hiszem, nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani az első érzelmi reakciónak - ez nem szerelem, ahol az első másodpercekben eldől, akarnak-e egymástól valamit a felek.

Ezek a zenék sajnos olyanok, hogy az értékeik nem tárulnak föl első hallásra. Valószínüleg azért, mert olyan léttapasztalatokból születnek, amik nem mindennaposak, az emberek általában nem "mennek ilyen mélyre". A zeneszerzői "kutatást" részben az elemi kíváncsiság inspirálja, de talán az is, hogy a problémáink pont ezekben a "mélyebb", rejtettebb, nehezen elérhető és feltárható régiókban erednek és ezért a megoldást - ha van - is ott kell keresni.

Az emberi létezés destruktív elemei állandóan a faj kipusztulásával fenyegetnek: néha az atomháborútól kell félni, néha a globális felmelegedéstől... és legtöbbször az emberi hülyeségtől, a tiszta és nyers ölési vágytól. Bartók hajlandó a tudatába emelni ezeket a destruktív erőket és egy szép konstrukcióba fagyasztja őket, ahol már nem veszélyesek, energiájuk az életnek dolgozik. Ez a ragyogó szépség a műveiben: a romboló erők megfékezése, igába hajtása - de ezt csak az hallja, aki maga is elvégezte ugyanazt a lelki munkát, vagy legalább hagyja, hogy Bartók zenéje elvégezze ezt benne.

De hát a művészetben mindig is ez volt a provokatív, az irritáló, hogy megmutat valamit, ami van, de nem akarunk tudni róla...

Sok mai zene azért tűnik a Bartókénál is fájóbbnak, mert a "rend" (ami a szépség, a katarzis forrása lehet) nagyon rejtetten van benne.

Valóban, "töredezettnek", "szilánkosnak" tűnhet, ami összevissza vagdossa azokat, akik óvatlanul lépnek be ennek a zenének a birodalmába.
Itt úgy kell közlekedni, mint a 'sztalker' Tarkovszkij filmjében: rendkívül óvatosan, lassan, tisztelettudóan, minden lépés előtt elhajítva egy kavicsot, hogy lássuk, mi lesz, ha oda lépünk...
Viszont fantasztikus élmény, amikor a kietlen táj megelevenedik és ahol eddig csak szürke, éles sziklákat láttunk, ott a legbujább, színesebb vegetáció kezd burjánzani. Ehhez azonban szemléletváltásra van szükség. A szépség ott van, de sokáig nem látszik ("nézz körűl és láss szellem-szemekkel" - mondja Madách).

JD

Hogyan ábrázolható egy zenemű struktúrája

JD

Úgynevezett első bejegyzés.

Még keresem a hangot.Ismerem mi az, szemérmesnek lenni a papírral - megszólalás előtt a csönddel - szemben, még nem tudom ugyanezt a képernyő előtt átélni.  Vigaszom egy újabb mottójelölt:„Táncoljunk Uram! A zene majd csak megjön valahonnan.”Hogy ne töprengjünk annyit az elinduláson – mondja. Utána úgyis csak az út lesz már.A hang meg majd megjön, ha megjön, vagy olyan lesz, ami van.Muzsikusként az iskolákban mindig a hangszeres megszólalás „szép” hangja volt a trenírozás egyik legfőbb mániája. Ezt elég régóta szép-hang-görcsnek hívom. Nem elég szép, összefüggés nélkül, mindig azt jelentette nekem, hogy az nem jó – (mire is?) – ami nekem van.Mintha lehetne egy arcra mondani, hogy nem elég szép.Legyen ez a blog az elfogadás blogja.Célja, hogy betekintést nyújtson a Qaartsiluni Ensemble munkájába, a szavak szintjén is lehetőséget adjon, hogy aki szeretne, bepillanthasson e munkák gondolati hátterébe - amit részben egyfajta szellemi aranyfedezetnek is tartok.  A blogot szándékunk szerint többen írjuk. Nyitott mindazoknak, akik velünk együtt munkálkodnak zenei események létre hozásán: azon, hogy mindaz, ami meg tud szólalni, életünk szerves folytatása legyen. Élő, közeli - „legtanultabb távolunk”.(Szokták mondani, hogy funkciója legyen. Erről is lehet majd blogolni. Hogy ez mit jelent.)A nézetek akár ütközhetnek is (ütközzenek! Istenem, hogy félünk ettől a szótól: vita!), lehet „komment-elni, -álni”,  fontos az, hogy mindenki a saját hangján szóljon bátran és szabadon. Hiszen ezt keressük az énekünkben, a hangszereinken is.Régóta vezetek egy (több) füzetet, amibe blogtémákat jegyzetelek.   Annyi minden fölmerül, amint az ember előbb egyedül, majd társaival együtt zenei hangok, esetünkben többnyire leírt zenei kompozíciók megszólaltatásával törődik!Hadd induljon el most itt egy folyam, a folyamatosság jegyében, bizonyos gondolataink hadd kapjanak nyilvánosságot, hiszen fontosnak tartjuk őket.  Kedves Hölgyeim és Uraim, fogadják szeretettel.
Rozmán Lajos

Kezdőhang

"Van, amit tudni kevés."   Parti Nagy Lajos

Az új év első napjain örömmel indítjuk útjára a Qaartsiluni Ensemble blogját. 

Szó lesz itt zenéről, zenéről - azaz magunkról és a világról.

Kezdetnek - mottóként - álljon itt egy Pilinszky-szöveg a tartalmas, kalandteli várakozásról; mindarról, amit nevünk, a qaartsiluni hordoz.

Pilinszky János: Advent

Advent a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy "meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk".

Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra, ami biztosan megjött. Télen az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg, nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni, beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és jogosabb birtoklás se, mint szeretnünk azt, ami a miénk, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi „meglepetés”; lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.

Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a karácsony a szeretet és advent a várakozás megszentelése.

Az a gyerek, aki az első hóesésre vár, jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől – szomjától.

Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.