TALÁLT KINCS:

"Kérdezhetné persze, hogy mit értek „pontosságon”. ... nem egyszerűen precizitásra gondolok, amikor „pontosságot” mondok, hanem arra, amit a francia egyetlen szóval „juste”-nek nevez, vagyis ami egyszersmind
- igaz
- jogos
- indokolt
- pontos
- helyes
- megfelelő
Talán minden művészet erre törekszik a maga eszközeivel."

(INNEN)


És egy KIVÁLÓ PÉLDA a pontos fogalmazásra




JD

Az alkalmas pillanat

Milyen jó, hogy egyre több szó esik az "időzítésről". Mennyiszer fordul elő, hogy egy-egy produkció még kivirágozta előtt lesz túljáratva. Még ki sem forrhatta magát, már berozsdált. Mennyire fontos lenne, ha a dolgok úgy érhetnének meg, ahogy azt maguk teremnék meg kedvük szerint. Mekkora mértékben kell és szabad egy előadónak ebbe az érési folyamatba belenyúlnia? És mivel természetesen bele kell, hogy lehetek képes egy olyan tettrekész odaadásra, mely az egyetlen lehetséges pillanatban lép fel, akkor viszont akkora elánnal, hogy fenntartja a lendületet a következő eseményig. Mint a földrengések szeizmikus rángatózásai a mélyben. Ha ez a felkészültségi állapot nincs meg bennünk, marad a látszateredmény és a saját kis gumivalóságunk rothadó búrája.

Mostan színes hangokról álmodom

In memoriam Zsigmondy Dénes

Legszebb a…

Különös, mostanában megszerettem a szürkét. Persze főleg, ha sál, vagy felöltő.

De ki mondaná, hogy: koncertre megyek, remélhetőleg szép szürke hangokat hallok majd!?

Mit is jelent a szürke szellemi értelemben? Mit jelent, ha valami sokszínű?

Mitől színesek a hangok?

Visszakérdezek: mitől színes az életünk? Egyáltalán. Jó-e ha színes?

Furcsamód, vannak egészen elvont fogalmak, amikről valahogy mégis szinte kézzel foghatóan konkrétak a képzeteink.

Hármat említek, látni fogjuk, hogy a témánk szempontjából nem véletlenül.

Itt van mindjárt: az idő. Nehezen megfogható, sokat tárgyalt ügy. Mégis:

van időm, ezt mindenki érti, sőt a legegyszerűbb módon tovább tudja gondolni.

Magyarul, ráérek. A sokféleség – vö. színek – szempontjából mintha kulcskérdés lenne mindjárt ez. Ráérek-e ezt-azt észrevenni, mi több, megnézni, megfigyelni, hangokra lefordítva: meghallgatni? Minek ehhez idő, kérdezhetnénk. Vagy hallod, vagy nem - szokták is mondani.

Tovább megyek: figyelem. Mindenkinek világos, miről van szó, nyilván sokfélén gondolunk erre is, de nem kérdezünk vissza. Tehát ha ráérünk, lehet figyelni. Ritkábban mondják: vagy figyelsz, vagy nem. Ezt már jobban el tudjuk képzelni az időben.

És aztán: belső tűz. Különböző vérmérsékletek léteznek, de ki mondaná, hogy nekem nincs?

Ha a hangokról szólunk, sőt talán már játszunk is, kimondanánk-e, hogy a fizikai történéseket - vonás, ütés, fújás – ne pont ezek, és még mások töltenék meg mindenféle tartalmakkal? És mégis.

A világ jelenségei a muzsikus életébe, játékába is beszivárognak.

Nincs időm, sokat hallott mondat. Néha szívesen tudakolnám: hogy ha időd sincs öregem, akkor mid van egyáltalán, de többnyire már a kérdésre - sincs idő.

A zenélésben is így van ez. A játék itt is egyre inkább mennyiségi alapon zajlik. Hallani ilyeneket, hogy: „ledaráltuk” a hangokat, vagy „lenyomtuk” az előadást… Legkevésbé sem az jut az embernek eszébe, hogy ezek akkor nyilván finoman elidőztek ennél meg annál a szép fordulatnál, semmi sem kerülte el a figyelmüket játék közben, és valami félreérthetetlen melegség világította át belülről a hangzást. Elvont vagyok? Hogy ne lehetne érteni, mindez mit jelent?

Ha rászánom az időt, figyelek, és nincs éppen sötét, mert ég bennem a lámpa belül, kiderül, hogy a hangok is, a hangok alkotta csoportok, frázisok, ezek dinamikus egymásra következése végtelen sokféleséget hordoz.  Sokan állították már biztonsággal, hogy ez meg ez a hangnem kék, piros, bizonyos hangzáskép lila vagy sárga. Ezen a területen nemigen lehet ezt sem cáfolni, sem megerősíteni. Elégedjünk meg most annyival, hogy nem egyforma.

 Vannak-e a nem-egyformának fokozatai? Mekkora út vezet az egyszínűtől a sokszínűig? Gondolom, hosszú, és változatos. Ezt tanultuk sok más mellett attól a mestertől, akinek ez az írás immár az emlékét idézi. Zsigmondy Dénes, hegedűművész, a magyar előadó művészet kimagaslón szárnyaló, számunkra mértékadó alakja pár napja, 2014. február 15-én hunyt el.

Amikor ennek az írásnak a címe megfogalmazódott bennem, még élt.

Mindig ezerszínű életet.     

 RL

Néhány keresetlen gondolat Olivier Messiaen zongoradarabjairól

Ha összevetjük Messiaen zongoradarabjait más szerzők zongoraműveivel, látszólag hagyományos, minden részletében egyértelmű kottaképet látunk. Messiaen speciális rendszerének (meghatározott hangsorokon és ritmikai - szimbolikus rendszeren alapuló szisztéma) ismeretében azonban felvetődik a kérdés; szükséges-e a Messiaen művével foglalkozó zongoristának ezt a sajátos rendszert minden részletre kiterjedően ismernie? Jobb lesz-e ettől valami?

Nem.

Meglátásom szerint a művek alapjait képező moduszok (hangsorok) ismerete sem azért fontos, hogy az előadó azok minden egyes hangját pedáns módon felismerje, azonosítsa, hanem azért, hogy azok ARÁNYAIT érezze, mintegy kibontatlan, embrionális állapotban (készenlétben, bekövetkezHETŐ eseményként, pillanatként) tárolja az idegrendszerében.

(Hiszen mindig ez a fontos, állandó KÉSZENLÉTBEN várni a megfelelő pillanatot. Ezt pedig minden reggel újra kell kezdeni.)

A ritmus kérdése talán még ennél is összetettebb feladatot és felelősséget kíván meg az előadótól. Nevezetesen azt, hogy számos additív, továbbá nem megfordítható (mindkét irányban érvényes), szimmetrikus, repetitív ritmus soem válhat ritmizálttá. Különösen bonyolult feladat a legapróbb eltéréseket az izomzatban minden direkt érzékeltetéstől mentesen ismerni. A ritmusoknak egy olyan ÉRZÉKENY, HAJLÉKONY ismeretére van tehát szükség, MELY A FORMÁT NEM SÉRTI. Messiaen-nál ez azért különösen fontos, mert ő gyakran aszimmetrikus ritmusokban gondolkodik, és egy interpretációban könnyen fennállhat a veszélye azok felpuhításának, lekerekítésének, szimmetrikussá tételének. Ezért nagyon fontos additív és aszimmetrikus ritmusainak nem csupán a hosszát ismerni, vagy csak a hangok értékét kiszámolni, hanem azok FORMAI KITERJEDÉSÉT is beérezni tudni. Csak így válhatnak élővé A FORMA TÁGULÁSAI, jöhet létre az Idő megállíthatóságának illúziója (mely, ha belegondolunk, nem is biztos, hogy illúzió), mely az interpretáció talán legfontosabb aranyfedezete. Csak ezen keresztül válhat EVIDENCIAÉRTÉKŰVÉ az egyes formarészek dinamikus vagy statikus karaktere és a dimenziók folytonos váltakozása.

És végső soron maga az interpretáció is.

Atyaúristen!

Tegnap este Trafó. Koncert, első félidő. Jakob Bro Trio, a norvég dobos legendával, Jon Christensennel.

Én persze nem vagyok nagyon otthonos ebben a világban, de régóta figyelem többek munkáját, és próbálom viszonylatba hozni azzal, amit én csinálok. Sok és sokféle tapasztalat gyúrta már eddig is zenei mérlegképességemet a nem-írott-zene-játék világából, de meg kell mondjam, ekkora hatást nem is tudom, tett-e már rám produkció.

(Én itt folyton a hangzásminőségről, a megszólalás minőségéről töprengek, ezen dolgozom, és hát általában bajom van hasonló előadásokkal elsősorban az elektronikus erősítés, sokszor pedig a zenei anyag izgalmasságának esetlegessége, vagy a mondanivaló hiánya miatt. Tehát hogy persze itt is léteznek leírt, vagy kigondolt vázak, hangzási és játékstratégiák, de az improvizatív fantázia amennyire termékeny, még a legnagyobbaknál is legalább annyira esendő, sokszor hosszú percekig nem viszi el nálam a balhét egy erősítéssel kompromittált mégoly elragadó hangszerjáték.)

Nem tudtam mit várjak, leginkább semmit sem vártam, fenti gondolataim, eddigi tapasztalataim sem motoztak bennem, hála az Égnek, magamnak is mindig ilyen hallgatót kívánok. Derült égből hullott hát a manna. 
Nem hittem el. Csupa lassú szám. A legegyszerűbb anyagok, egy-egy hangnemkeret a banális fajtákból, dúrszerű, mollszerű, szinte semmi más, ezerszer hallott, vagy mint kiderült, hallottnak hitt fordulatok.

Mert itt valami csoda volt jelen. Mondhatnánk minimalistának, hiszen mi történt? Kijöttek, és nem csináltak semmit, azt is lassan, volt, hogy a bőgős percekig egy üres oktávot pengetett, és mégis, és mégis.

Ízlés, mértéktartás, a – tényleg – finom erősítéssel együtt is stabil, szép hangzásminőség, és valami nagyon mély tudás a zenéről, a zenélésről. Csodálatosan gusztusos mondandó, a keveset mondás lenyűgöző bátorsága, természetessége és eleganciája.

Eltöprengtem. Vajon írott-zene-játszóktól mikor hallok ilyen hangokat? Mert ezek kérem, ugyan jórészt vsz. improvizáltak, mégis maradéktalanul lekötötték a figyelmemet. Tehát jól éltek az improvizálás adta lehetőségekkel, és nem estek a csapdáiba.

Az írott zene életre keltése közben mi a megszólalás spontaneitását keressük. Hogy pontos, de mégis olyan spontán legyen az a játék, mintha épp most találtuk volna ki minden hangját. Olyan „csak úgy” – hogy Tandorit idézzem.

Itt ők most az ellenkezőjét csinálták.

Kitaláltak valamit, ami nekem szinte maradéktalanul úgy hatott, mintha jól megírt koreográfiát hajtottak volna szigorúan végre.   

Kedves Közönség, legyél kíméletlenül igényes!

Csak látszólag tyúk - tojás viszonylat.
Időterv és / illetve hangok. 
Ma ki merem mondani, hogy az időterv okvetlenül az első még akkor is, ha a megszólalás során majd a hangok történései alkotják, töltik be az időkereteket. És úgy is, ha ugyanezek jó esetben még finoman módosítják is a tervet!
Terv nélkül a hangok alkotta idők puszta ötletelés-számba mennek.
Határozott időkeretekben gondolkozni, ebben eltökéltnek lenni  - más néven úgy mondanám: szólisztikus játék. Nézhetnénk itt most a zenei élet mechanizmusait, melyben a kamaradarabokra úgy tekintenek, mint ahol a szólisztikus játék nem szükségszerű - lásd pl. szóló- ill. kamaradiploma. Ez ugye egy vicc, de még a vicc szintjén is: el lehet-e képzelni, hogy azok a gigászok, akik 2 -3 - 5 - 10 hangszerre is komponáltak darabokat, úgy gondolták volna, hogy az időkeret, az egyenkénti eltökéltség ezekben a darabokban nem annyira fontos? 
Persze reálisan nézve nyilván azt gondolták, lesz majd egy prímjátékos vagy dirigens, aki a játék időkereteit diktálja, de valójában akárhova nézek is, erőtől duzzadó hatalmas egyéni feladatoktól hemzseg az ilyenfajta irodalom, ezeket egy vezető ideális esetben csak koordinálhatja, de jó esetben nem dirigálja. Szabad-e végképp lemondanunk az ideális esetről? Vagy eleve? 
Hosszan lehetne folytatni ezt a témát, talán meg is teszem.
RL

A Kommunikáció fekete lyukai.

A fekete lyuk téma aktuális a környékemen mostanában, főleg mióta a napokban S. Hawking tőle már-már megszokott módon visszakozott e tárgybeli korábbi téziseire vonatkozólag. Nekem ez azért volt különösen vicces, mert némi fáziskéséssel csak most olvasom a Nagy Bummról és a többiekről írt népszerű könyvét, és nyakig járok itthon a képzettársításokban, főleg épp feketelyuk-ügyben.

Úgy alakul az életem, hogy egyre inkább megengedem magamnak a gondolkodás luxusát. Valami nehezen földolgozható zűrzavart érzek a levegőben, amiben bozótvágó késsel: letisztázott gondolatokkal igyekszem közlekedni.

Tevékenységeim során lépten-nyomon a korátok, a kommunikáció kényszere üldöz, és rengeteget töprengek, milyenek, mekkorák a közlés útjai ma, amikor az ember lassan immunissá válik hírekkel, információkkal szemben.

A szűrés ma a gondolkodás egyik legfőbb eszköze lett, mit engedek be, mit nem, aztán, hogy mit is kezdek vele. Ez azt jelenti, hogy az én közléseim ugyanilyen szűrőkkel találkozhatnak másnál. Jó esetben! Sejtésem ugyanis, hogy közléseim máskor – benyeletnek! Hogy a világot elborító adatdömping tele van fekete lyukakkal. Üzemanyag hiányában magukba zuhant tartalmakkal, amik ráadásul kíméletlenül beszippantják a közelükbe tévedőket, aztán nincs irgalom, illetve mégis - ha jól értem Hawking minapi korrekcióját.

Részemről ezennel képzeletben egy huszárvágással megfordítom a következő ismert viccet:

„Doktor Úr, én olyan bizonytalan vagyok… vagy mégse?”
RL

  

James Clarke új művét osztja meg a kiváló (angol) 5:4 blog és rövid ismertetőt, kedvcsinálót is közöl róla.

[A poszt alján (a kommentek fölött) a kis FLAC gombra kattintva meghallgatható/letölthető a darab.]

Teller Ede (idézet innen): „hogy ... mi szép, csakis azon múlik, hogy mi mit fogadunk el szépnek. (...)azt gondolom, a zenében az egyszerűség és komplexitás kontrasztját szeretjük (...) A zene olyan játék, ami az emberi megismerés folyamatát példázza.”

JD