A második legjobb brit zongorista (FT profil)

“People say it’s ‘challenging’ to do contemporary music,” he says, “but it’s hugely difficult to produce performances of any classical piano music worth doing. A lot of performances are just not that interesting or insightful into how the music works. All great music is ‘difficult’ in one way or another.

JD

"diese unglaubliche Grösse..."
- jó film egy Stockhausen-produkcióról.
Rövid ideig megtekinthető 



JD

Olyan mint egy sakkfeladvány! Huszár lép, és a megfelelő vonással két lépésben - ha nem is mattot - ad...

Ám csak látszólag vonáskérdés. Érdemes végiggondolni!

- Február. 2. FUGA, Qaartsiluni Ensemble koncert -

Élesedik a próbahelyzet, minden idő kevés persze. Ma (jan. 16.) parázs vita alakult ki az Brahms Klarinétkvintett első tételének mellék(?)témája kapcsán, az átmenőhangok fontosságáról,

a képen a B betű utáni két ominózus ütemben. 

A kérdés, van-e ott két ütemen keresztül h-mollon kívül más harmónia, ha van, mennyire fontos a továbbiak szempontjából? 

Nézzük: 

a h-moll hangjain - H-D-Fis - kívül ebben a két ütemben összesen két másik hang jelenik meg, a Cis és az E. Ha ezeket kivesszük, tiszta h-moll szól végig, mindhárom köteles hangjával - a Cis és E-vel egy időben  persze nincs D. A Cis és E  pillanatában az első ütemben a klarinétban szerepel Fis, a másodikban nem játszik a klarinét, és máshol sincs Fis. Tehát először a szünet után a h-moll "üres" kvintjével (H-Fis) szól együtt egy Cis-E,  másodszor ahogy említettem, nincs Fisz, a Cis-E az "üres" H oktávval szól egy időben. 

Akkord-e ez? Fontos-e? Persze akkord, de látni kell, hogy ez az akkord két átmenő hangból keletkezik, a Cis H-ról D-re, az E D-ről Fisre tart. Az átmenő hangokból keletkező két akkordból az első tűnik erősebbnek, hiszen ott négy, másodszor csak 3 különböző hang szól együtt. 

Igen ám, de az első súlytalan - 6. 16-od -, a második pedig az ütemben fontos, súlyos helyén, a 4. nyolcadon szólal meg. Ráadásul a kevesebb több: Cis-E-H hihetőbb önálló akkordnak - h-mollban II szeptim -, mint mikor még a Fis is tartja a h-moll frontját. Tehát dominánsabb domináns, mint az átmenőhangokból, és a hangnem kitartásából származó disszonancia a súlytalan helyen.  

Hogy az első ütem második felére eső, a basszus dallami mozgásából kialakult I fokú szext jelentős változás-e a sima I fokhoz képest, arra talán csattanós válasz a 3. ütem, ahol ugyanennyi idő alatt nem kevesebb, mint 6! különböző harmónia él, persze csak ha életre keltjük... 
Azon vagyunk.
 ...és a vonásokról még nem is beszéltünk...

RL

Mint a puska, amit ha megír az ember, és képes dugiszálni az iskolapadban. Nagy műgonddal megírt puskákra emlékszem, amit aztán sokszor már használni se kellett, annyi vacakolás után meg is jegyzett mindent az ember. Mint tanár, örülnék ma, ha ilyen aprólékossággal - a puska kicsi, csak a lényeg fér rá! -  készítenének mintegy jegyzeteket előre a hallgatók..

Kicsit így éreztem magam, amikor gondolkodás nélkül kiírtam ezt a rövid részt egy Balassa interjúból. 

(Kicsit más: Állítólag amikor Mozart találkozott Christian Bachhal Londonban, és quasi leckéket kapott tőle, olyanok voltak a leckék hogy pl. másolja le x y szimfóniáját mondjuk másnapra.  /Selényi még nem élt!/  - Azért gondolom utána megbeszélték...)

Így szól tehát Balassa Péter:

"Kérdés: …vannak-e … kulcsszavak, amelyek … kritikusi, tanári pályádat meghatározzák?

B. P. Igen. Az egyik… a szolidaritás. Szolidaritáson én nem nyálas érzelgősséget értek, és nem is a közös berúgásokat Tatán, hanem azt gondolom róla, hogy az irodalom létmódjához hozzátartozik, hogy az egy közösségi dolog, az olvasóknak írjuk. Közös igazságvárakozás van, lehet benne.  … Schönbergről mesélték, aki a maga korában nehezen emészthető darabokat komponált, hogy egész életében arra vágyott, hogy közönségsikere legyen, és lényegében nagyon szép melódiákat akart komponálni. … Mindenki szép melódiákat akar írni, hogy az tetsszék a közönségnek, és ilyen értelemben ez közösségi dolog. Azt is fontosnak tartjuk, hogy a kolléga mit mond. Ha a kolléga nem olvas, vagy a kolléga berúg, vagy a kolléga azt mondja hogy nem érdemes elolvasni, mert úgyis vacak az egész, mert passzé, akkor az nem irodalmi élet. Méregetni egymást, aztán meg sunyizni, ez nagyon rossz intellektuális kocsma. ...

Másodszor az irodalom szakértelem. Az irodalomnak van egy manuális része, az írás megtanulása, a nyelvtan megtanulása, bizonyos poétikai és retorikai szabályok és ismeretek elsajátítása, legjobb esetben a nyelv átalakítása, megújítása. Az irodalom tudatos valami, és a kritikaírás különösen az. Kritikaírásban meg kell tanulni szerkeszteni, tíz-tizenöt év, amíg az ember megtanul szerkeszteni, nem szólva az ízlés fejlődéséről vagy hanyatlásáról. A kritikaírás ugyanúgy szakma, mint a kőművesség  és ezt ugyanúgy tanítani kell, és lehet is tanítani. Tehát szolidaritás és szakértelem, ezek a legfontosabbak. És van egy harmadik, ami kicsit az egészet átöleli, amiért rám haragudni szoktak, úgyhogy most ennek dacára, cum trucc mondom, hogy irodalomról akkor tudunk szakszerűen beszélni, hogyha szeretjük a tárgyat. Szeretni a tárgyat – ez nem azt jelenti, hogy elnézőek vagyunk. Azt látom, hogy vannak fiatal, és kevésbé fiatal emberek, akik nem azért csinálják, mert szeretik a tárgyat. Nem értem őket. Egyedül a szeretet tartozik a tárgyhoz. Mert a tárgy létének puszta elismerése az. A tárgyszeretet: tehetség."

RL

Két eset van: az ember vagy azzal foglalkozik, ami érdekli, vagy azzal, amire érdekeltté teszik.

A másodikkal az a nehézség adódik, hogy keletkeznek fontosabb, és kevésbé fontos munkák.

Persze remélem, hogy például a cipésznél az én cipőm az első csoportba fog esni.

RL

Egy kis vidámság!

Molnár Antal 1973-ban F. Schubertről és Oktettjéről:

„Igen szűkös és szomorú időszaka volt ez a 27 éves, küszködő komponistának.

Mélabú és idült pénztelenség telepedett rá, kilátásai felhősek voltak.

…nem a gazdaságtörténet, hanem a művészlélektan figyelmeztet, hogy művésznél közérzet és az alkotás igen bonyolultan függ össze. Gyermekes elképzelés, hogy a kétségbeesett művész csakis gyászos művet alkothat. A lehetőség igen sokféle.

Igen gyakori az ellensúlynak, vigasznak szánt derűs műalkotás. Előfordul az ellenkezője is, mikor a pompás egészségnek örvendő, javakban dúskáló mester halálos panaszt fogalmaz, teljesen elhihető módon.”

Nem hiszem el...

Aztán: 

"Megesik persze az életbeli és képzeletbeli hangulat rokonságából kiszűrt munkakedv is; de aránylag ez a legritkább. .. A rendkívül szomorú, beteges, gondterhelt Schubert legalább annyira napsugaras, jókedvű, friss, kellemes kompozíciót foglalt partitúrába, mikor az Oktett lapjai kerültek ki a keze alól."

Amikor először olvastam, hatalmasan mulattam ezen a szövegen. 40 évvel ezelőtt, derék zenetudósunk ezekkel a szavakkal szándékozta közelebb hozni a rádióhallgatókhoz  azt a zenedarabot, ami most itt nagyon közel áll hozzánk, hiszen megszólaltatásának előmunkálataiban épp – ha még nem is nyakig, de  - derékig vagyok, vagyunk.

Ez azért érdekes csak, mert ilyenkor az alacsony ingerküszöbe miatt az ember könnyen esik érzelmi végletekbe.

Ugyanis leírván mulatságom tárgyát, végtelenül szomorú lettem.

Hiszen ezek a mondatok 2013-ban nem 40, hanem 140 évesnek tűnnek.

Aztán rájövök, hogy mi, profik is jórészt ezeken az elvileg laikusoknak szánt passzusokon nőttünk föl.

Amelyben a muzsikus egyszerű anekdotafigura, a zeneművek pedig 2x2-re lefordítható, szomorú -vidám, táncos-lassú, halk-hangos szabadidőtöltelékek.

Persze azt hiszem, ma is sokan ragaszkodnak a zene ilyesfajta romantikus(?) érzelmi-hangulati alapú megközelítéséhez.

Ezzel itt most nyitva is hagynám ezt a kérdést. 

„… és még más utak is vannak.”

Wittgenstein a zenéről
(az Atlantisznál 1995-ben megjelent Észrevételek c. könyvből)
(Tandori kritikája Kertész Imre fordításáról)

Vannak észrevételek, amelyek vetnek, és vannak, amelyek aratnak.   (1949)

   A kultúra regula. Vagy legalábbis regulát föltételez.   (1949)