Volt egyszer egy Zeneakadémia.

Különös álmom volt egyik nap. Egy este társaságban voltam, ahol hirtelen megjelent Celibidache és nagyon közvetlen volt, újra meg újra beszélt velem is, és egyre hosszabban, nem is emlékszem, miről, meg voltam lepődve, és tisztelve is természetesen.

Szintén nem tudom, hogy jött így ki, de megbeszéltünk egy találkozót másnap reggel 7 órára a Zeneakadémiára, hogy egy teremben gondolom megnézzünk zongoránál valami darabot.

Darabot megnézni normális dolog, és a Zeneakadémiára bemenni – főleg ilyen társaságban – is az. Mintha hétvége lett volna, gondoltam, nem lesz probléma termet kapnunk.

Aztán nem lett belőle semmi. Talán oda sem mentünk már, nem derült ki, hogy volt vége a történetnek, egyszerre csak kirajzolódott a dolog lehetetlensége.

Hiszen a Zeneakadémia már nem a régi, ahová mi csak úgy bemehetünk. A kék nyakkendős teremőr fiúk-lányok nem foglalkoznak azzal, kivel akarnék bemenni, és esetleg ki vagyok én. Régen a nénik, a portás nagyjából érzékelték, ki kicsoda. Ma a biztonsági őrök, képesek ugye megkérdezni – átéltük sokan - hogy jártam-e már az épületben, mondom hogy 25 éven keresztül folyamatosan, persze ő meg most van itt két napja, és jövő héten már megint más lesz. Hívjam föl a Rektort? Próbáljak valami ismerős takarítónőt keresni, valakit a műszakról, és magyarázni neki, hogy rendeltetésszerűen fogjuk használni a termet, a zongorát, hogy nem vagyunk idegenek a helytől, és nem-hivatalosan hunyjanak szemet amíg a Mesterrel átnézünk egy partitúrát?  Odáig sem szólt az álom, hogy persze meghívhattam volna hozzám is, zongora van - csakhogy régen ez föl sem merült, hogy így otthonosabb volna bármi, mint hogyha bemegyünk az „Akcsira”. Régen nem.


RL

Febr. 2. FUGA 

Kell-e foglalkoznom Brahms reménytelen szerelmével, amikor a darabján, ez esetben az op. 115-ös kvintetten dolgozunk?

Élesen vetődik föl ez a kérdés mostanában bennem. Hogy a zeneszerző személyisége, ha ismerjük, mint élő embert, vagy ha valamiért sok adatunk van róla a múltból, jelen van-e, kell-e hogy jelen legyen a hangjaiban, ill. ezzel a jelenléttel – minthogy a válasz nyilván igen – milyen szinten kell nekem foglalkoznom.

Ebben a kérdésben is a legtöbbet segít, ha élő szerzővel van az embernek sok tapasztalata – igaz ugyan, hogy a személyiség súlya sokszorosan jelen van, tehát a segítség az, hogy a helyzet még nehezebb.

Az élőkre vonatkozólag mindenkinek könnyebb ilyen-olyan hírhez férkőzni, és nem is akarnék most általam ismert és nagyra tartott szerzőkkel példálózni.

Nagyon messzire menni sem blogméret, maradjunk hát jelenlegi témánknál, Brahmsnál.

Nyugodtan kimondhatjuk, hogy Brahmsot a 20. századi zenei szakma nem szeretette egyöntetűen. Zeneszerzők közül az egyetlen, aki komolyan hivatkozik rá: Arnold Schönberg.

Mostani koncertműsorunk részben ennek, és hasonló a hivatkozásoknak a jegyében fogant: Schumann, Schönberg, Kondor, Brahms.

Schönberg megközelítése nekem azért kedves, mert nem az emberrel foglalkozik, hanem megpróbál tisztán a hangokra tekinteni, amikor egyik ilyen írásának ezt a címet adja: Brahms, der Fortschrittliche – azaz Brahms, az élenjáró.

Azóta is sokat idézik ezt a címet, és többnyire nehezen fogadjuk el, hiszen szívesebben látjuk a nagyszakállú mestert örök klasszikusnak, az akadémikusság megtestesítőjének, megkockáztatom, koncerttermi sikere is ennek az előszeretetnek szól.

Hiszen szeretjük a nosztalgiát, a melankóliára való hajlamot, együtt érzünk reménytelen szerelmével, magányával, ugyanakkor imponál, hogy sikeres tudott lenni, jómódjában pedig még adakozó is.

Igen ám, de mit kezdjek én mindezzel, mint előadó, amikor a kezembe veszem a kottát?

Hiszen amint egy előző írásban már említettem effélét, még a Zeneakadémián is többet hallottunk a borongós őszi tájról vele kapcsolatban, mint rendkívül sajátos formaalkotó módszereiről, csak látszólag olyan természetes harmóniai kapcsolatairól, a nagy forma iránti bámulatos érzékéről.

Kérdés: kevésbé vagyok-e autentikus, ha ezeknek a megszólaltatásán munkálkodom - mondjuk á la Stravinsky, - mint hogy elmerengjek (játék közben!?) azon, amit pl. mondanak, hogy a „fisz” hang(nem) a reménytelen szerelem szimbóluma – h-moll darabunk esetében valóban örökké „fisz” körül zajlik a történet, tekintve hogy az alaphangnem dominánsa. Mit jelentenek ilyen és ehhez hasonló szimbólumok a megvalósítás szintjén?

Vajon ha a személyiségének jelenlétével valaki el tudta volna mondani mondandóját a világban, írt-e volna zenét?  

Előadói munkámban biztosan állíthatom, hogy a munka egyik legfontosabb része a személyiség – ego – átláthatóvá tétele a közlés tisztasága érdekében.

A leckém: elég erős szemüveget fölvenni, hogy átlássak a zeneszerző személyiségén, egészen a hangokig, és még azokon is túl…


RL

A második legjobb brit zongorista (FT profil)

“People say it’s ‘challenging’ to do contemporary music,” he says, “but it’s hugely difficult to produce performances of any classical piano music worth doing. A lot of performances are just not that interesting or insightful into how the music works. All great music is ‘difficult’ in one way or another.

JD

"diese unglaubliche Grösse..."
- jó film egy Stockhausen-produkcióról.
Rövid ideig megtekinthető 



JD

Olyan mint egy sakkfeladvány! Huszár lép, és a megfelelő vonással két lépésben - ha nem is mattot - ad...

Ám csak látszólag vonáskérdés. Érdemes végiggondolni!

- Február. 2. FUGA, Qaartsiluni Ensemble koncert -

Élesedik a próbahelyzet, minden idő kevés persze. Ma (jan. 16.) parázs vita alakult ki az Brahms Klarinétkvintett első tételének mellék(?)témája kapcsán, az átmenőhangok fontosságáról,

a képen a B betű utáni két ominózus ütemben. 

A kérdés, van-e ott két ütemen keresztül h-mollon kívül más harmónia, ha van, mennyire fontos a továbbiak szempontjából? 

Nézzük: 

a h-moll hangjain - H-D-Fis - kívül ebben a két ütemben összesen két másik hang jelenik meg, a Cis és az E. Ha ezeket kivesszük, tiszta h-moll szól végig, mindhárom köteles hangjával - a Cis és E-vel egy időben  persze nincs D. A Cis és E  pillanatában az első ütemben a klarinétban szerepel Fis, a másodikban nem játszik a klarinét, és máshol sincs Fis. Tehát először a szünet után a h-moll "üres" kvintjével (H-Fis) szól együtt egy Cis-E,  másodszor ahogy említettem, nincs Fisz, a Cis-E az "üres" H oktávval szól egy időben. 

Akkord-e ez? Fontos-e? Persze akkord, de látni kell, hogy ez az akkord két átmenő hangból keletkezik, a Cis H-ról D-re, az E D-ről Fisre tart. Az átmenő hangokból keletkező két akkordból az első tűnik erősebbnek, hiszen ott négy, másodszor csak 3 különböző hang szól együtt. 

Igen ám, de az első súlytalan - 6. 16-od -, a második pedig az ütemben fontos, súlyos helyén, a 4. nyolcadon szólal meg. Ráadásul a kevesebb több: Cis-E-H hihetőbb önálló akkordnak - h-mollban II szeptim -, mint mikor még a Fis is tartja a h-moll frontját. Tehát dominánsabb domináns, mint az átmenőhangokból, és a hangnem kitartásából származó disszonancia a súlytalan helyen.  

Hogy az első ütem második felére eső, a basszus dallami mozgásából kialakult I fokú szext jelentős változás-e a sima I fokhoz képest, arra talán csattanós válasz a 3. ütem, ahol ugyanennyi idő alatt nem kevesebb, mint 6! különböző harmónia él, persze csak ha életre keltjük... 
Azon vagyunk.
 ...és a vonásokról még nem is beszéltünk...

RL

Mint a puska, amit ha megír az ember, és képes dugiszálni az iskolapadban. Nagy műgonddal megírt puskákra emlékszem, amit aztán sokszor már használni se kellett, annyi vacakolás után meg is jegyzett mindent az ember. Mint tanár, örülnék ma, ha ilyen aprólékossággal - a puska kicsi, csak a lényeg fér rá! -  készítenének mintegy jegyzeteket előre a hallgatók..

Kicsit így éreztem magam, amikor gondolkodás nélkül kiírtam ezt a rövid részt egy Balassa interjúból. 

(Kicsit más: Állítólag amikor Mozart találkozott Christian Bachhal Londonban, és quasi leckéket kapott tőle, olyanok voltak a leckék hogy pl. másolja le x y szimfóniáját mondjuk másnapra.  /Selényi még nem élt!/  - Azért gondolom utána megbeszélték...)

Így szól tehát Balassa Péter:

"Kérdés: …vannak-e … kulcsszavak, amelyek … kritikusi, tanári pályádat meghatározzák?

B. P. Igen. Az egyik… a szolidaritás. Szolidaritáson én nem nyálas érzelgősséget értek, és nem is a közös berúgásokat Tatán, hanem azt gondolom róla, hogy az irodalom létmódjához hozzátartozik, hogy az egy közösségi dolog, az olvasóknak írjuk. Közös igazságvárakozás van, lehet benne.  … Schönbergről mesélték, aki a maga korában nehezen emészthető darabokat komponált, hogy egész életében arra vágyott, hogy közönségsikere legyen, és lényegében nagyon szép melódiákat akart komponálni. … Mindenki szép melódiákat akar írni, hogy az tetsszék a közönségnek, és ilyen értelemben ez közösségi dolog. Azt is fontosnak tartjuk, hogy a kolléga mit mond. Ha a kolléga nem olvas, vagy a kolléga berúg, vagy a kolléga azt mondja hogy nem érdemes elolvasni, mert úgyis vacak az egész, mert passzé, akkor az nem irodalmi élet. Méregetni egymást, aztán meg sunyizni, ez nagyon rossz intellektuális kocsma. ...

Másodszor az irodalom szakértelem. Az irodalomnak van egy manuális része, az írás megtanulása, a nyelvtan megtanulása, bizonyos poétikai és retorikai szabályok és ismeretek elsajátítása, legjobb esetben a nyelv átalakítása, megújítása. Az irodalom tudatos valami, és a kritikaírás különösen az. Kritikaírásban meg kell tanulni szerkeszteni, tíz-tizenöt év, amíg az ember megtanul szerkeszteni, nem szólva az ízlés fejlődéséről vagy hanyatlásáról. A kritikaírás ugyanúgy szakma, mint a kőművesség  és ezt ugyanúgy tanítani kell, és lehet is tanítani. Tehát szolidaritás és szakértelem, ezek a legfontosabbak. És van egy harmadik, ami kicsit az egészet átöleli, amiért rám haragudni szoktak, úgyhogy most ennek dacára, cum trucc mondom, hogy irodalomról akkor tudunk szakszerűen beszélni, hogyha szeretjük a tárgyat. Szeretni a tárgyat – ez nem azt jelenti, hogy elnézőek vagyunk. Azt látom, hogy vannak fiatal, és kevésbé fiatal emberek, akik nem azért csinálják, mert szeretik a tárgyat. Nem értem őket. Egyedül a szeretet tartozik a tárgyhoz. Mert a tárgy létének puszta elismerése az. A tárgyszeretet: tehetség."

RL

Két eset van: az ember vagy azzal foglalkozik, ami érdekli, vagy azzal, amire érdekeltté teszik.

A másodikkal az a nehézség adódik, hogy keletkeznek fontosabb, és kevésbé fontos munkák.

Persze remélem, hogy például a cipésznél az én cipőm az első csoportba fog esni.

RL