Bach-ügyek 2.
A kérdés nem érdektelen, előadónak és zenehallgatónak sem,
hiszen az „öreg” Bach ránk hagyott zenéje minden vitán fölül az ismert
zenetörténet egyik - ha nem a – leggazdagabb kincsesbányája: a tét tehát az,
hogy magunk és egymás számára mennyit tudunk kibányászni belőle.
Mivel jellegzetes a rohanásban, hogy alapvető kérdéseinket
nincs idő és energia újra- meg újragondolni ill. –értelmezni, kezdenek eltűnni
a közhelyeink.
Például nem közhely itt most kimondani, hogy – amennyiben
szempont a zene lehetőség szerinti hiteles, élővé varázsolt megszólaltatása és
aktuális üzeneteinek dekódolása – az előadói praxis indítékait, körülményeit
tekintve ma gyökeresen különbözik nemhogy a Bach-korabeli gyakorlattól, de most
már nyugodtan kimondhatjuk, hogy akár a 20 évvel ezelőttitől is.
Két szempontot emelnék ki most annak illusztrálására, hogy
mi dolgunk is lehet ma ezzel a kimeríthetetlen szellemi hagyatékkal.
Egyik szempont az üzenet személyessége, másik pedig a
mindenkori megszólaltatás a puszta megszólalás jelentősége.
A kettő persze összefügg, mégis most röviden szeretném
megvilágítani, külön-külön is mit értek alatta.
Amióta az eszemet tudom – nem 5 perce, mint ahogy Hofi
viccelődött – a személyességgel problémája van a világnak, és a helyzet hanyatlik,
ahogy látom, inkább romlott, mint javult a helyzet az utóbbi évtizedekben.
Röviden: inkább félrenézünk. A koncertgyakorlatban is átvette a mennyiség a
hatalmat, ami praktikusan lefordítva annyit tesz: nincs időnk fölfogni, átélni,
hogy legnagyobb alkotóink - akik maguk minden esetben kivételesen érzékeny,
sokszor nagyon sérülékeny személyiségek voltak – utókorra hagyott üzenetei,
személyes hangon, valóban „Néked” szólnak. Szeretjük ma a bachi életműhöz
hasonlókat az „univerzális” címkével ellátni, ezzel a gesztussal a hímporát
letörölni, a személyesség nyűgétől mentesíteni, és még az előadás szintjén is a
kutatási terület kategóriájába sorolni.
Olyan ez, mintha egy mondjuk bennszülöttnek nevezett
népcsoport élőhelyéből rezervátumot csinálunk, és ahelyett, hogy hagynánk őket
élni, és velünk együtt-létezésüket értelmezni a magunk számára, a nyakukra
járunk, hogy lefényképezzük, fölvegyük, meginterjúvoljuk, asszimiláljuk,
magyarul lehetetlenné tegyük őket.
Ilyen módon asszimilálta a 20. század végi, 21. századi
előadóipar ma főleg már csak anekdota-ürügyként (és persze kutatási területként
– Atyám, mennyi pénz van halott szerzők kutatásában, miközben a nekik megfelelő
élők – és persze életükben ők is - sokszor nélkülöznek!!) számon tartott nagy
alkotóinak törékeny életét és művét.
A másik, szintén a tömegjelenségből kiindulva a megszólalás
puszta tényének a jelentősége.
Mint ahogy nehezen tudunk ma már nyugalmat, csöndet, időbeli
tágasságot elképzeli, sosem fogjuk tudni megérteni, mit jelentett 200, 100,
vagy akár csak 50 évvel ezelőtt, ha valamilyen alkalomból valamilyen zene
megszólalt. A szimpla tény, hogy megszólalt, olyan extra minőséggel töltötte
meg – valószínűleg – az előadást, amit ma fényezéssel: százéves előadói
tapasztalatok tovább és újracsiszolásával, stúdiókban való szőrözéssel,
egyfajta előadói sterilitással, bizonyos nézőpontból tehát hamis profizmussal
próbálunk pótolni.
Mivel J. S. Bach ma is eleven hangjai mindennél mindennapibb
kenyerem, a megszólaltatásuk viszont valószínűség szerint így is, úgy is a
tömeg-zene-ipar része lesz, egy dologgal tudom a munkámat mindkét szempontból
értelmessé tenni magam és közönségem számára: ha az előkészítés hosszú
folyamatától kezdve az esemény
utóéletéig minden mozzanatban a megvalósulás legkülönlegesebb minőségére
törekszem.
Az előadó művészet – nevezzük egyelőre még mindig így – mai
állapotában ez, ha jól sejtem, minden zenélésre igaz.
RL