2014. május 30., péntek



Bach-ügyek 2.


A kérdés nem érdektelen, előadónak és zenehallgatónak sem, hiszen az „öreg” Bach ránk hagyott zenéje minden vitán fölül az ismert zenetörténet egyik - ha nem a – leggazdagabb kincsesbányája: a tét tehát az, hogy magunk és egymás számára mennyit tudunk kibányászni belőle.
Mivel jellegzetes a rohanásban, hogy alapvető kérdéseinket nincs idő és energia újra- meg újragondolni ill. –értelmezni, kezdenek eltűnni a közhelyeink.
Például nem közhely itt most kimondani, hogy – amennyiben szempont a zene lehetőség szerinti hiteles, élővé varázsolt megszólaltatása és aktuális üzeneteinek dekódolása – az előadói praxis indítékait, körülményeit tekintve ma gyökeresen különbözik nemhogy a Bach-korabeli gyakorlattól, de most már nyugodtan kimondhatjuk, hogy akár a 20 évvel ezelőttitől is.
Két szempontot emelnék ki most annak illusztrálására, hogy mi dolgunk is lehet ma ezzel a kimeríthetetlen szellemi hagyatékkal.
Egyik szempont az üzenet személyessége, másik pedig a mindenkori megszólaltatás a puszta megszólalás jelentősége.
A kettő persze összefügg, mégis most röviden szeretném megvilágítani, külön-külön is mit értek alatta.
Amióta az eszemet tudom – nem 5 perce, mint ahogy Hofi viccelődött – a személyességgel problémája van a világnak, és a helyzet hanyatlik, ahogy látom, inkább romlott, mint javult a helyzet az utóbbi évtizedekben. Röviden: inkább félrenézünk. A koncertgyakorlatban is átvette a mennyiség a hatalmat, ami praktikusan lefordítva annyit tesz: nincs időnk fölfogni, átélni, hogy legnagyobb alkotóink - akik maguk minden esetben kivételesen érzékeny, sokszor nagyon sérülékeny személyiségek voltak – utókorra hagyott üzenetei, személyes hangon, valóban „Néked” szólnak. Szeretjük ma a bachi életműhöz hasonlókat az „univerzális” címkével ellátni, ezzel a gesztussal a hímporát letörölni, a személyesség nyűgétől mentesíteni, és még az előadás szintjén is a kutatási terület kategóriájába sorolni.
Olyan ez, mintha egy mondjuk bennszülöttnek nevezett népcsoport élőhelyéből rezervátumot csinálunk, és ahelyett, hogy hagynánk őket élni, és velünk együtt-létezésüket értelmezni a magunk számára, a nyakukra járunk, hogy lefényképezzük, fölvegyük, meginterjúvoljuk, asszimiláljuk, magyarul lehetetlenné tegyük őket.
Ilyen módon asszimilálta a 20. század végi, 21. századi előadóipar ma főleg már csak anekdota-ürügyként (és persze kutatási területként – Atyám, mennyi pénz van halott szerzők kutatásában, miközben a nekik megfelelő élők – és persze életükben ők is - sokszor nélkülöznek!!) számon tartott nagy alkotóinak törékeny életét és művét.
A másik, szintén a tömegjelenségből kiindulva a megszólalás puszta tényének a jelentősége.
Mint ahogy nehezen tudunk ma már nyugalmat, csöndet, időbeli tágasságot elképzeli, sosem fogjuk tudni megérteni, mit jelentett 200, 100, vagy akár csak 50 évvel ezelőtt, ha valamilyen alkalomból valamilyen zene megszólalt. A szimpla tény, hogy megszólalt, olyan extra minőséggel töltötte meg – valószínűleg – az előadást, amit ma fényezéssel: százéves előadói tapasztalatok tovább és újracsiszolásával, stúdiókban való szőrözéssel, egyfajta előadói sterilitással, bizonyos nézőpontból tehát hamis profizmussal próbálunk pótolni.
Mivel J. S. Bach ma is eleven hangjai mindennél mindennapibb kenyerem, a megszólaltatásuk viszont valószínűség szerint így is, úgy is a tömeg-zene-ipar része lesz, egy dologgal tudom a munkámat mindkét szempontból értelmessé tenni magam és közönségem számára: ha az előkészítés hosszú folyamatától kezdve  az esemény utóéletéig minden mozzanatban a megvalósulás legkülönlegesebb minőségére törekszem.
Az előadó művészet – nevezzük egyelőre még mindig így – mai állapotában ez, ha jól sejtem, minden zenélésre igaz.  

RL

2014. május 7., szerda

Bach-ügyek 1.

Levélrészlet az Ich habe genung

BWV 82 kantátáról


"Előzetesben leírnám, hogy a forma szempontjából számomra hogyan kel életre ez a darab. Kérlek addig is gondold át ha van időd, mi eszerint próbáltunk. 
Szóval íme a frázisok, amik nekem egyértelműek. Ez az egyik legfőbb bázisom, hiszen eszerint lélegzik az anyag.

1. ária 
A frázisok ütem szerinti hossza. elölről:
6 6 4 4 4 8 6 4 4 4 4 4 4 4 4 4 6 6 4 4 4 8 4 3 6 3 3 2 3 4 6 8  4 5 6 3 2 3 4 és a fuvolaszóló, mint az elején (33) = 208 

3. ária - gondolom egyértelmű

5. ária 
3 6 8 8 3 8 7 4 4 4 3 5 7 8 7 7 3 5 3 4 4 4 4 8 3 8 7 4 8 3 5 4 3 8 8 = 188 ütem
(biztosak lehetünk, hogy  Bach is megszámolta) 

Ez így lehet, hogy ijesztő, ill. ha Te is gondolkozol/érzel így, akkor persze kimondottan vigasztaló lehet társra lelni, irigyellek az örömödért. 
Tehát szerintem így lélegzik ez a zene. A hangszeres szólamok számára különösen fontos ezt tudatosítani, hiszen az ő szólamukból ez sokkal kevésbé egyértelmű, mint az énekből. 

Azért is fontos ez, hogy a gyakorlat szerinti, metrizált, általában egyformán himbálózó, ütemes egymásra következés helyett egy élő, lélegző sokszínű darabot kapjunk. A frázisoknak ezt a mély-mozgását nevezem én tempónak. A kidolgozott közös tempóérzetnél pedig- ami azonos így a frázis szerinti be- és kilégzéssel - nemigen tudok nagyobb dolgot a zenében. Mint előadó természetesen ezt, a legnagyobbat célzom meg."

RL