Könnyű per komoly...

A könnyű- ill. komolyzene kérdésről meg a határterületről ha elhangzik valami, fontos, hogy pontos legyen. 

Ami a kiindulópont a kettő kapcsolódásához: az mindkét oldalról a legjobb előadók előadói attitűdjének a hasonlósága. Ez vezet el a felfedezéshez, hogy a legélőbb, legjobb zenei anyagok is természetükre, viselkedésükre nézve hasonlók, akár írott, akár improvizált az anyag. 

Magyarul van egységes zenei nyelv ma is, csak tudni kell távolságból nézni. 

Tehát téves megközelítés azt mondani, hogy a "komoly" és a "könnyű" zene, jazz vagy akármi, szimplán hasonlít egymásra. Helyes viszont rámutatni ezeknek a terminusoknak a képtelenségére, képzavaraira, nem kell sokat gondolkozni még laikusként sem, hogy lássa az ember. 

Mit ér az értés...

Említed, hogy többen esetleg elhárítják az írást, mondván, hogy nem értenek hozzá. Nekem a legjobb, ha nem értenek hozzá. Semmi sem gátolja biz. szemp.ból jobban az élmény befogadását, mint hogyha az ember "ért" ahhoz, amit szeretne befogadni. (Ha nem fogadja be, miről is tud írni?)

A zenéről írásnak/kritikának is az a legnagyobb baja, hogy úgymond értenek hozzá, ezért sokszor nem a dologról/eseményről írnak, hanem a "hozzáértésükről". (Ld. Fáy Miklós, aki a szakma felől nézve tényleg csak műkedvelő, mégis sokszor jobban megfogja egy történés magját, mint az ún. profik, ráadásul jól ír - szívesen is olvassa a közönség.)

Kifejezetten ezt a kihívást keressük, amikor a bármilyen érdeklődésű közönség puszta kíváncsiságával találkozik az, amit csinálunk. Ezen szeretnénk megmérni a zsigeri erejét a produkcióinknak. 

RL

Mi a fontos

Beavató program  Trafó Közép európai Portrék 2014

Ha nincs pénz, az tragédia: de nem baj! A baj az, ha a zenével van baj...

RL

Egy darab kővel...

Ami a legrosszabb...

Bach-ügyek 2.

A kérdés nem érdektelen, előadónak és zenehallgatónak sem, hiszen az „öreg” Bach ránk hagyott zenéje minden vitán fölül az ismert zenetörténet egyik - ha nem a – leggazdagabb kincsesbányája: a tét tehát az, hogy magunk és egymás számára mennyit tudunk kibányászni belőle.

Mivel jellegzetes a rohanásban, hogy alapvető kérdéseinket nincs idő és energia újra- meg újragondolni ill. –értelmezni, kezdenek eltűnni a közhelyeink.

Például nem közhely itt most kimondani, hogy – amennyiben szempont a zene lehetőség szerinti hiteles, élővé varázsolt megszólaltatása és aktuális üzeneteinek dekódolása – az előadói praxis indítékait, körülményeit tekintve ma gyökeresen különbözik nemhogy a Bach-korabeli gyakorlattól, de most már nyugodtan kimondhatjuk, hogy akár a 20 évvel ezelőttitől is.

Két szempontot emelnék ki most annak illusztrálására, hogy mi dolgunk is lehet ma ezzel a kimeríthetetlen szellemi hagyatékkal.

Egyik szempont az üzenet személyessége, másik pedig a mindenkori megszólaltatás a puszta megszólalás jelentősége.

A kettő persze összefügg, mégis most röviden szeretném megvilágítani, külön-külön is mit értek alatta.

Amióta az eszemet tudom – nem 5 perce, mint ahogy Hofi viccelődött – a személyességgel problémája van a világnak, és a helyzet hanyatlik, ahogy látom, inkább romlott, mint javult a helyzet az utóbbi évtizedekben. Röviden: inkább félrenézünk. A koncertgyakorlatban is átvette a mennyiség a hatalmat, ami praktikusan lefordítva annyit tesz: nincs időnk fölfogni, átélni, hogy legnagyobb alkotóink - akik maguk minden esetben kivételesen érzékeny, sokszor nagyon sérülékeny személyiségek voltak – utókorra hagyott üzenetei, személyes hangon, valóban „Néked” szólnak. Szeretjük ma a bachi életműhöz hasonlókat az „univerzális” címkével ellátni, ezzel a gesztussal a hímporát letörölni, a személyesség nyűgétől mentesíteni, és még az előadás szintjén is a kutatási terület kategóriájába sorolni.

Olyan ez, mintha egy mondjuk bennszülöttnek nevezett népcsoport élőhelyéből rezervátumot csinálunk, és ahelyett, hogy hagynánk őket élni, és velünk együtt-létezésüket értelmezni a magunk számára, a nyakukra járunk, hogy lefényképezzük, fölvegyük, meginterjúvoljuk, asszimiláljuk, magyarul lehetetlenné tegyük őket.

Ilyen módon asszimilálta a 20. század végi, 21. századi előadóipar ma főleg már csak anekdota-ürügyként (és persze kutatási területként – Atyám, mennyi pénz van halott szerzők kutatásában, miközben a nekik megfelelő élők – és persze életükben ők is - sokszor nélkülöznek!!) számon tartott nagy alkotóinak törékeny életét és művét.

A másik, szintén a tömegjelenségből kiindulva a megszólalás puszta tényének a jelentősége.

Mint ahogy nehezen tudunk ma már nyugalmat, csöndet, időbeli tágasságot elképzeli, sosem fogjuk tudni megérteni, mit jelentett 200, 100, vagy akár csak 50 évvel ezelőtt, ha valamilyen alkalomból valamilyen zene megszólalt. A szimpla tény, hogy megszólalt, olyan extra minőséggel töltötte meg – valószínűleg – az előadást, amit ma fényezéssel: százéves előadói tapasztalatok tovább és újracsiszolásával, stúdiókban való szőrözéssel, egyfajta előadói sterilitással, bizonyos nézőpontból tehát hamis profizmussal próbálunk pótolni.

Mivel J. S. Bach ma is eleven hangjai mindennél mindennapibb kenyerem, a megszólaltatásuk viszont valószínűség szerint így is, úgy is a tömeg-zene-ipar része lesz, egy dologgal tudom a munkámat mindkét szempontból értelmessé tenni magam és közönségem számára: ha az előkészítés hosszú folyamatától kezdve  az esemény utóéletéig minden mozzanatban a megvalósulás legkülönlegesebb minőségére törekszem.

Az előadó művészet – nevezzük egyelőre még mindig így – mai állapotában ez, ha jól sejtem, minden zenélésre igaz.  

RL

Bach-ügyek 1.

Levélrészlet az Ich habe genung
BWV 82 kantátáról

"Előzetesben leírnám, hogy a forma szempontjából számomra hogyan kel életre ez a darab. Kérlek addig is gondold át ha van időd, mi eszerint próbáltunk. 

Szóval íme a frázisok, amik nekem egyértelműek. Ez az egyik legfőbb bázisom, hiszen eszerint lélegzik az anyag.

1. ária 

A frázisok ütem szerinti hossza. elölről:

6 6 4 4 4 8 6 4 4 4 4 4 4 4 4 4 6 6 4 4 4 8 4 3 6 3 3 2 3 4 6 8  4 5 6 3 2 3 4 és a fuvolaszóló, mint az elején (33) = 208 

3. ária - gondolom egyértelmű

5. ária 

3 6 8 8 3 8 7 4 4 4 3 5 7 8 7 7 3 5 3 4 4 4 4 8 3 8 7 4 8 3 5 4 3 8 8 = 188 ütem

(biztosak lehetünk, hogy  Bach is megszámolta) 

Ez így lehet, hogy ijesztő, ill. ha Te is gondolkozol/érzel így, akkor persze kimondottan vigasztaló lehet társra lelni, irigyellek az örömödért. 

Tehát szerintem így lélegzik ez a zene. A hangszeres szólamok számára különösen fontos ezt tudatosítani, hiszen az ő szólamukból ez sokkal kevésbé egyértelmű, mint az énekből. 

Azért is fontos ez, hogy a gyakorlat szerinti, metrizált, általában egyformán himbálózó, ütemes egymásra következés helyett egy élő, lélegző sokszínű darabot kapjunk. A frázisoknak ezt a mély-mozgását nevezem én tempónak. A kidolgozott közös tempóérzetnél pedig- ami azonos így a frázis szerinti be- és kilégzéssel - nemigen tudok nagyobb dolgot a zenében. Mint előadó természetesen ezt, a legnagyobbat célzom meg."

RL

Tulajdonképpen elég lenne normálisnak lenni.

Csakhogy, mint Esterházy Péter írja: „természetesen nem lehetett normálisan normálisnak maradni, hisz folytonosan föl kellett tenni a kérdést, hogy most akkor egy normális országban egy normális ember mit tenne – és ez akkor sem normális, ha aztán azt tettük, amit normálisnak lehetett nevezni; a normális épp azért normális, mert nem kell rajta gondolkodni.”

JD

Minőség a kortárs zenében

Marek Poliks több blogposztban töpreng arról, mi a minőség a kortárs zenében, hogy jön létre, mi ez az egész "kortárs zenei biznisz"... Érdemes átfutni ITT.

JD

Kondor Ádám: Variations of a Double új változatának ősbemutatója elé

Lehetséges gondolatok, ha szembejön velünk valami új

 Kondor Ádám: Variations of a Double új változatának ősbemutatója elé

Mi a fene ez? Ilyet még nem ettem, láttam, hallottam… Nem volna jobb nekem valami otthonosabb mégiscsak? Mi vagyok én, kísérleti nyúl?

Találkoztunk már effélével. Sőt nyilván bennünk is fölmerülnek hasonlók, amikor találkozunk valamivel, ami újszerűségénél fogva idegennek, beléphetetlennek hat.

Természetesek ezek a gondolatok? Persze hogy azok. Réges-rég óta, amikor csak előfordulhatott olyan a helyzet, hogy bárki találkozott valamivel, amihez azelőtt esetleg hasonlót se.

Mi a helyzet tehát egy zenedarabbal, amelynek szerzője, nyelve, világa nem otthonos legtöbbünknek? Olyan, mintha a Holdról jönne valaki. Nem beszéljük a nyelvét, nem ismerjük a járását, a szokásait.

Aztán esetleg eszünkbe jut, hogy ez a valami ezután már mindig itt lesz. Ilyen a gyerekszületés is, amit persze várakozás előz meg, elképzeljük, milyen lesz, lehet.

Ez tehát az első valódi kérdés. Van-e bennünk várakozás egy új művel kapcsolatban. Vártuk-e, igényeltük-e, hogy ismert világunkba költözzön valami, ami ezt a világot így-úgy megváltoztatja?

De akkor most fordítsunk egyet az egészen.  Képzeljünk el valami nagyon ismerőset, és próbáljuk meg elgondolni, milyen lehetett, amikor úgymond a semmiből – ha van ilyen – megjelent. Vagy ha azt mondom, fölbukkant, talán még jobban kifejeztem azt, hogy legalábbis mint lehetőség, az a valami már régebben is – megvolt.

Most zeneművekről lenne szó, gondoljunk tehát bele, mekkora bumm lehetett egy-egy ma jól ismertnek hitt remekmű bemutatása? Máté- passió. Hammerklavier Fuga. A kékszakállú herceg vára. Tavaszi áldozat. Egy 40 szólamú motetta a 16. századból.

Hogy csak slágereket említsek.

Szinte bizarr ma már elgondolni, hogy ezeket a műveket megszületésük után sokszor hosszú ideig csak kevesek ismerték, de sorsuk később is szeszélyes lehet: idő- vagy nem időszerű valakiknek, ez itt a kérdés.

Kondor Ádám 50 éves, magyar zeneszerző. Thaiföldön él. Életműve idáig is szinte beláthatatlan nagyságú. Műveinek belépése a hallott világba előadói munka, mint ahogy az is rajtunk, előadókon múlik, hogy ez a belépés a megjelenés tekintetében ragyogó, avagy esetlen lesz-e.

Nyelvbe leginkább születni érdemes. Egy zeneszerző zenéjét hitelesen megszólaltatni annyit jelentene, hogy azonos életet élek a szerzővel – ha szigorúan veszem a hitelességet, és Füst Milán szellemében csak az alapfokát ismerem el.    

Hitelesség tehát nincs az előadó-művészetben.

Marad itt is a törekvés, mint annyi más helyzetben.

Hiszen a nyelvet az előadónak is meg kell tanulnia, nem lehet megúszni. A szavak, mondatok első lépésben idegenszerűek. És a jelentésről még nem is beszéltem, aminek felfedése, megértése végképp az érzékszervek, az intuíció birodalma.

Hogy Kondor Ádám művének belépése az Önök világába milyen lesz, elsősorban rajtunk múlik. Hogy a darab rögtön a legszebb arcát mutassa, úgy érezzük, megtettük ami tőlünk telt. De ez számunkra is csak a kezdet. Klasszikus művek évtizedeken, századokon át érlelt előadói praxisával nem vetekedhetünk, de átérezzük azok bátorságát, akik az első lépéseket megtették azon az úton, amelyen az idegenségtől az otthonosságig lehet eljutni. Hogy ezen az úton a mű épp mikor időszerű - divatos -, nehéz kiszámolni.

Egy biztos: hogy rajta járva szerző, előadó és hallgatóság egyként jófelé megy.   

RL

Kondor 50

A ’zember, ebbe-abba belegondol.

Hogy mit jelent például – nem is az ötven év, hanem ezek az időtávok. Terek. Amikben egymástól ilyen-olyan távolságban „elhelyezkedünk”.

Szünet. (lélegzésnyi)

Most kicsit csapongani fogok. Ez lesz ennek az írásnak, ha nem is – kis nagyzolással - a műfaja, de mindenesetre: a stílusa.

(szünet)

Annak a koncertnek kapcsán gondolkodom itt, ami ennek az évfordulónak szól, Kondor Ádám, ma Thaiföldön élő zeneszerző kerek életkorának, illetve ettől függetlenül is neki, és persze mindenkinek.

Ma, amikor kulturális gondolatink többet járnak a múltban, mint a jelenben – ne adj Isten a jövőben - , nehezen tudjuk ugyanezt a múltat életszerűnek elgondolni. Zenéről, zeneszerzőkről gondolkozván is, nem látszik könnyűnek különböző életeket, műveket egy időben, egy térben elképzelni. A történelmi tudat valahogy szem- ill. képzelet-ellenzős. Azért mondom ezt is a múltról szólván, mert élő zeneszerzőről nem gondolkozunk. Minek ugye, mikor él?  Fogadjuk el ezt természetesnek.(?)

Nem fejtem most hosszan ki, milyen gondolattömeg indult meg bennem és nemcsak bennem, a szintén 50 éves Borbély Szilárd halála után, személye, műve körül, ahhoz képest, amikor még élt...

Szóval például: sok olyan kapcsolat van az életünkben, amelyben jelentősebb, 20-30-40 év korkülönbséggel is adódhat azonosság-, hasonulás-érzet, gondoljunk csak a gyerek nagyszülő viszonylat zavartalan egymás-értésére. Mégis, a múltban valahogy nehezen hozzuk össze ezeket a kapcsolódásokat. Brahms és Janacek között csak húsz év volt a korkülönbség, földrajzilag is, akkori léptékkel nézve is csak egy köpésre éltek egymástól: de kinek a képzetében merül föl „egybe”gondolni őket? Egy világ választ el egymástól, szoktuk mondani. Pár évtized kell ehhez? Vagy pár kilométer?  Mi a mércéje a valódi távolságnak? És mi az, ami összeköt?

Szünet.

Különösen alakult ez a május 5-i műsor. Összefüggéseket keresve sok további összefüggésre talál az ember, tudjuk már csak az irodalom óráról is, a ’vajon mire gondolt a költő’ című probléma kapcsán. Egy koncertműsornak is, sok vonatkozása van, amik újakat hoznak, hordoznak, szülnek. Ilyen, csak félig tudatos véletlen szüleménye az is, hogy a műsor három sarokpontját, keletkezési évüket tekintve 50-50 év „távolság” választja el.

Alban Berg: Sonata - 1908, André Tchaikowski: Sonata - 1959, Kondor Ádám: Variations of a Double 2004-2014.  Aztán ezek egybefolynak, másfél órában. Érdekes alakulása megint csak a darab-összeállításnak, hogy a félig-kakukktojás negyedik darab, a Stockhausen mű címe: In Freundschaft. Van tehát barátság, erről fognak itt mesélni ezek a hangok. Mégsem fogjuk például a Berg és Tchaikowski op. 1-et a sorrendben egymás mellett hagyni, annyira egymásba folynak a gondolataik, 50 év ide vagy oda. Aztán a második félidőben Kondor – még szerencse, hogy lesz:

szünet.

Bár az este a klarinét-zongora viszonylat újrafogalmazásáról szól, a program mégis úgy fest, mintha egy klarinét-zongora estről lenne szó: remélem, mindenki csalódni fog. Csalódása kellemes lesz, és itt most csak a szokás kedvéért használom ezt a „kellemes” szót, amit egyébként nem kedvelek, de nem mondhatom, hogy izgalmas, érdekes csalódás, vagy mégis?

Ha megpróbálom Kondor monumentális művét elhelyezni az irodalomban, rögtön minimum 250 évet kell átgondolnom. És ha konstatálom, hogy hasonló nagyságrendű mű alig egy pár akad, rögtön nem is olyan hosszú ez a két és fél század.

Ilyen könnyű(?) az időben-lépés.

Hogy bátran lépjünk, erről mesél majd ez a pár-koncert: április 27., május 5.

RL

Azért Finnissy is megér egy misét:

Tom Service írja róla


(Április 27-re, május 5-re készülve...)




JD

Minden csoda - meddig is tart?

Gadó Gábornak szeretettel

Lemaradásunk, bár… Atyaúristen, de szeretném remélni, hogy behozható!

Mit is motyogok itt?

Életem egyik nagy koncertje után ülök épp.  Az 1 éves BMC jazzklubjában Gadó, Balázs, Boisseau - Dave Liebmannel.

Legutóbb, újságírói kérdés lengett föl előttem az előadó művészet mai virágzásáról.

Virágkor? Az mondjuk ebben az ügyben a XX. század első fele. Ha én ma virágzást látok, az egyértelműen a nem írott zene, vagy hogy is mondjam, a döntően, vagy lényegét tekintve inkább nem leírt zene előadóinak birodalma.

Ma – tegnap – este ez végképp egyértelművé vált bennem, mint ahogy pont ma – tegnap – a felvételekről való vélekedésem, de ezt a fejezetet most nem nyitjuk meg.      

Már nem is motyogok: az írott, vagy hogy is mondjam, a formáját tekintve inkább leírt, részletesen megkomponált zene – klasszikus zenének mondják pongyolán – előadói praxisa gyökeres, lényegi megújulásra vár, szorul. Közönségként beszélek: amit az utóbbi területen érintett előadásokon hallani, az élményszerűségét tekintve, túlnyomórészt köszönőviszonyban sincs azokkal a teljesítményekkel, aminek köszönhetően itt például most föl se merül, hogy elmenjek aludni. A kivételek – hát persze, ezekért élek, és talán nem vagyok egyedül. De ebben a – minek is lehet mondani: még leginkább mégiscsak jazz, az igényes, a legkreatívabb jazz műfajában nem kivételek vannak kérem, hanem csodálatos munkák, bátor elköteleződések sorozata.

És akkor most sorolom.

Hangzásminőség. Ez ügyben szerencsés volt a viszonylag kis tér, az erősítés nem fedett be mindent, nem torzított. Ha nem is a legapróbb, de a legtöbb részlet hallhatóvá vált: szóval akkor inkább hangzásigényt mondok, mert ezeket a fiúkat láthatólag, hallhatólag, hidegen hagyja a mikrofon. A kiállás, az együtt-tartás, az egymásra figyelés olyan magasiskoláját hallhattuk itt kérem, hogy  -…na végre egy befejezhetetlen mondat.

De mit is akarok mondani.

Hogy az írott, azaz formáját tekintve stb. – hétköznap: klasszikus zene - birodalma lenyűgöz, és megtölti az életemet, nem kell bizonygatnom. Hogy mivel is vagyunk adós? Mért jövök itt a lemaradással, és hogy mit is kellene behoznunk? Marad a nemes egyszerűség: magunkat kellene behoznunk. Bátran belépnünk. Azonossá válnunk a leírt hangokkal, a produkciónkkal, egymással való viszonyunkkal,végső soron a munkákkal.  

Mondhatjuk, hogy de hiszen ez így van. Jó. Olyan boldogan hiszem, ha hallom, nem megyek a szomszédba, ha örülni kell. De hajlandó sem vagyok se egymás, sem önmagunk ámítására.

Hogy mi a modern ma? Ez az este megerősített, hogy nem a mű-vészet, hanem az igazi. Az utóbbi időkben született zenék - egyfajta kétségtelen minőségként sokáig jelenlévő, mára végképp érvényét vesztett - jellegzetesen személytelen hangja helyett megint a közvetlenül megérintés, az egyszeri, személyes közlés varázsa. Amire sokkal többen vágynak, mint ahányan kezdeni bátrak, megtenni az első lépést.

De nincs más hátra. A leírt zene világából egy fokon megint nem hagyható ki az előadó. Akinek a dolga nem kevés, hiszen társalkotónak kell lennie, mert papíron a hangok némák.

Csak a megszólalás pillanatában van zene; és akkor itt most egy kosszal érvényteleníthetjük is ezt a lépten-nyomon lábatlankodó terminust : „kortárs zene”. 
Mert mi lenne más bármi megszólaló hang? Most születik, élő emberek játsszák, életre kel - az előadóra is visszaszáll, hogy milyen életre. Ó, ez egy makacs húszfilléres, ami sokáig nem akart leesni. 

Mondok egy példát. Mondjuk Mozart – ezt a nevet talán tényleg mindenki ismeri – ír egy zenedarabot 1780-ban. Ez megszólal 2014-ben. Nem a mának a társa ez? A zene elillanó madár kérem, itt nem lehet múzeumosdit játszani. De lehet bátor szerzőtársnak lenni, egy üzenetet megsejteni, és ha aktuális, mert ma is épp valami ilyesmit üzennénk, vele azonosulni és életre hívni.

Gábor, köszönöm, hogy a Qaartsiluni-úton jelzőtáblák vagytok.

RL

Ingerküszöb.

Hommage á Frenák Pál

Trafo március 20.

Még tart a hányinger. Bár a terembe lépve, amint a még viszonylag halk, tompa dübörgést konstatáltam a hangfalakból, rosszabbat vártam. Már a várakozás perceiben elfogott, aztán csodák csodája, pár perc után elmúlt. A darab végén ürességet, és tisztaságot éreztem. Csodálkoztam is, milyen hamar visszalopódzott fülembe a Bach Kantáta, amit előtte a vonaton tanultam. Aztán hazafelé, a biciklin, kezdődött újra.

Sietek is az írással, hogy tetten érjem gyógyulásom, mint az orvos, aki önmagán próbálja ki először gyógymódját.

De kinek is a gyógymódja? Nem mégis Frenáké?

Nemcsak az előadás lüktet bennem, de a kíváncsiság is. Mi történik ezzel az élménnyel bennem órák, napok múlva. Hová tisztul tovább, mit indít el, és amit elindít, hova vezet majd?

Szerencsére esélyem sincs tájékozottnak mutatkozni tánc ügyben. Nem mintha nem lettem volna eleget remek táncosok közelében, vagy közös munkában velük. Mégis. Saját munkámban sem ismerek nagyobb erőt, mint a tájékozatlan naivitást, kíváncsiságot: közönségként se kívánok mást magamnak sem, és én is mindent ezzel a léha semlegességgel igyekszem befogadni.

A semmit sem gondolás mindent elsöprő esélyével.

Aztán mégiscsak átsuhan egy-egy gondolat. Például, hogy a ’kortárs tánc’, ugyanolyan értelmetlen, bugyuta terminus, mint nálunk a ’kortárs zene’. Én nem is tudom, hogy kellene elképzelni valamit, ami nem kortárs. Hullák ülnek a színpadon?  Vagy festmények játsszák a darabot? Még ha múzeumilag, elmúlt korokat idézünk is esetleg, lehet azt ép ésszel állítani, hogy ez meg ez az előadás nem a saját korunk szüleménye?

Muzeálissá vált volna ez a bemutató, ha nem borzolja minden eszközzel az érzékszerveket?

Hiszen ma láthatólag nem engedheti meg magának egy ilyen előadás sem, hogy ne legyen a végletekig kedélyborzoló. A mennyiségi hajszában „csak” jónak, szépnek, tartalmasnak lenni minden jel szerint nem üti meg az ingerszintet, azaz a küszöböt, ami – most akkor merre is, és hány méter?

Befogadó csatornáink színültig vannak hangokkal, képekkel, adatokkal. És milyenekkel! A szemünk sem rebben már egy tömegszerencsétlenség, sorozatgyilkosság hallatán, netán láttán.

Ebből az ingerszintből visszalépni? Úgy látszik, nem lehet már, micsoda luxus lenne!

Mert volt itt minden. A hangfalak nem szűnő, sőt erősödő robaja, kb. 200-as percenkénti sebességet diktált pulzusomnak. A látvány lenyűgöző, a táncosok sokszor teljesen csupaszok, a mozgás végtelenül gyors, virtuóz, erotikával fűtött, és néhol alig hihetően akrobatikus. Vér, tinta, bizarr jelmezek, a koreográfus meztelen, ikonikus, fehérre festett alakja.

A kompozíció végtelenül részletes, sokrétű, az elemek hihetetlenül kidolgozottak. Nagyon hasonlónak éreztem a mozgáskombinációk egymásra következését egy zenemű felépítettségéhez. Eszembe sem jutott a jeleneteket konkrétra lefordítani, csodáltam az absztrakciót. Féktelen, és mégis kontrollált fantázia, egymásba fűzött, meghökkentő víziók sorozata, csodálatos előadói teljesítmények.

Mindene megfogható, csak a varázsa nem. A felkavaró, hűséges émelygés.

Remélem, nem múlik eL.

„Education is dangerous”

… csúszott ki a számon a minap, egy ausztrál hölgyet klarinétozni tanítván.

Próbáltam épp rásegíteni, hogy a hangszerjáték neki is gondosan megtanított ellenszereit hogyan semlegesítse. Hogyan is lehetne - őt idézve - "unlearn" haszontalan, terhes ismereteinket, mélyen hordozott, kidolgozatlan reflexeinket.  Hogy nem kell, nem úgy kell itt dolgozni, küzdeni a hangszerrel, magunkkal. Mert – amint már elkerülhetetlenül említettem is az előbb, – ez az egész dolog: játék. Sőt, csupa nagybetűvel.

Az iskola: játék. Vajon kinek jutna spontán eszébe így, ez a mondat?  Holott az iskolához alapvetően gyerekek kapcsolódnak képzeletünkben, akik valószínűleg nem tiltakoznának, ha ebben élnének. De ki tiltakozik, és miért?

Vannak persze ellenpéldák is bőven, hosszú a sora a hasonló témájú munkáknak, munkásságoknak. Mégis - a zeneoktatás kapcsán is – van mit erről beszélni-, hát még tennivaló bőven.

Mire is gondolok? Messzire vezetnek a kérdések, nem is tudom, hol kezdjem. Talán a legközelebbről, hiszen mégsem nagyesszé készül itt.

44 évesen, immár az oktatás minden szintjén tanítási tapasztalattal a hátam mögött, saját munkámban magamat is folyton tanítom. Ok, ez normális, csakhogy ha jobban megnézem, ennek a tanításnak jó része gyakorlatilag folyamatos revíziókból áll - immár pontosan húsz éve, mióta a hivatalos tanulást befejeztem. És én azok közé tartozom, akik ezt a revíziót legalább megteszik.

A jelenséget próbálnám tetten érni, hogy mit is tanulunk mi mindannyian, amit ennyire újra meg újra fölül kell vizsgálni?

Látva a történelem, az irodalom, a tudományok tanításában fönnálló anomáliákat, - ti. hogy amit ma megtanulsz, azt holnap már mégis másképp látják, átértelmezik, új felfedezés írja át stb. – arra kell rádöbbennem, hogy ezen a szinten a zenét is sikerült „de”abszolutizálni.

Hogy ami jó szándékkal, lelkiismeretesen, - igen, még lelkesen is – „tanítódik” az iskolában, valahogy, a dolog (a rendszer) természeténél fogva, - még egy látszólag tök absztrakt ügy, mint a zene esetében is - csak időleges, pillanatnyi, az aktuális helyzetnek szóló szükségmegoldás-halmaz. Refrénem lehet itt már lassan az idő-kérdés. Itt is gyakori, hogy létszükségletnek tartott  feladatokra rámutatván az ember összefut a jól ismert mondattal: erre most sajnos nincs idő. Akkor mire van? Jöhetne megint a refrén.

Hogyan is lehetne ilyen – nevezzük ezek után tudásnak? – tapasztalattal mit kezdeni egy, öt, vagy tíz év múlva?

Persze hogy fáj, fizikailag is, ha évek múlva is ugyanúgy tartom azt a hangszert, mint akkor, abban az egy helyzetben, még meg nem nyúlt karokkal, lábbal, egy pillanatnyilag érvényes állapotban. Az "ez mindig is így lesz már" kérdőjeles perspektívájában. Ha még mindig arra gondolok, amire akkor „mondták, hogy gondoljak”. Ha reflexszerűen fölidéződő érzetek – mélyre megy a zene! – évek múltán is ugyanolyan spontán izomműködést produkálva jelennek meg rendületlenül. Persze, hogy fáj. Hiszen minden megváltozott azóta, talán a tanár sem úgy gondolja már azt, amit anno olyan magabiztosan, lelkesen tanított.

A dolgok is változnak – talán. De mi egész biztosan.

Szerintem az iskolában is lehetnénk bátrak, magunkhoz, változókhoz hozzárendelni azt a kevés változatlant, a nem időszerűt, aminek a fényében mindenki könnyedén megtanulja az éppen aktuális változót. Akkor, ha érdekli, avagy reszkírozza, hogy elfelejti (a felejtés is, bár a kontrollt nélkülöző, de tudás!). mert az érdeklődés, a kíváncsiság állapotában él, változatlanul. (És ennek fönntartásában segítjük a tanulót mi, akik tanítunk.)

Íme például valami, ami nem „dangerous”. Legalábbis nem úgy.

Májusöt.

Ha az ember valamit csinál, létezhet-e hogy ne akarna munkájával mindjárt új korszakot nyitni? A korszakok se egyformák, de kijelölik az időnket. A történetünket. Hogy legyen történetünk.

Ez itt most persze nagyképűen hangozhatik, de talán ráérünk még a szerénykedésre. Tiszteljük Osvátot – „Fiatalember, maga mire olyan szerény?”- és nem sütjük le rögtön a szemünket, ha fontos mondandónk van.

Szóval elszerényedtünk? Mit naponta, óránta, percente nézek szembe  a szakmámban „elúrhodott”  kishitűséggel. Az „úgyis mindegy” lemondásával. A nyílt, nem is büszke és már nem is rezignált: TERMÉSZETES beletörődéssel, hogy a dolog, amit csinálunk, nem annyira fontos. Már azon is túl vagyunk, hogy magunkat bódítanánk az ellenkezőjével.

Ez a jelenség akkor válik igazán élessé, ha izgalmas, fölkavaró zenei eseményt akarunk létre hozni.  Mint amit várunk mondjuk egy színháztól vagy akár egy vízilabda meccstől. Mert ugyan ki szeretne egy csupán „kellemes” színházi estét, egy kedélyes meccset? Nem látom a különbséget, ha zenéről van szó.

Szóval építjük az éppen aktuális csapatot. Összehívjuk azokat az embereket, akik „tudják, és merik” az adott ügyet együtt megcsinálni. Amikor egy esemény tényleg megnyit egy új időszámítást. Amikor előadó és közönség nemcsak teljesít, hanem megtud valamit. Egymásról, a zeneművek fölidézte mélységekről, és azokról a felkiáltó jelekről, amit mindez jelent: amelyek az elkövetkezőkben kifeszítik az időt, hogy e tágasabb időtérben szabadabb legyen a lélegzet, nagyobb a térérzet, reménytelibb a közeli és távolabbi jövő. Mostan különbségekről, és fokozatokról álmodom, mondhatnám nyitó írásom folytatván, de térjünk még kicsit vissza a fontossághoz.

Tompulunk. Nem mondom, hogy könnyű őrizni a pozíciót, ahonnan ez jól látszik. De arra tanít a tradíció, hogy ezt vegyük észre, és ne legyünk kíméletesek. Mindehhez látni kell az okát is, bár: van veszélye, ha magyarázni kezdünk.

Esetleg ajánlatos lehet a visszakeresés-módszer. Hol is volt az a pont, ahol még bátor voltam, honnan indulva lehetett volna még másképp is. Vagyok-e bátor előröl kezdeni? Korszakot nyitni. Újat. Vagy alkotni egyáltalán: „Nem ismerek mást, csak ezt az egy tudást.” mondja Rilke.

Nálunk a tompulás legfőbb oka, hogy az intézményes „komoly” zenei szakmában dolgozó tehetséges muzsikusok majdnem száz százaléka, a hétköznapokban (létezik-e a munkában más?) jóval szellemi maximuma és lehetőségei alatt teljesít. Persze mondani lehet, hogy „jobban”, mindig találni, amihez képest.

Csoda –e, hogy egy QAARTSILUNI, egészséges maximumokra törekedvén, tűvé teszi a belátható földrajzi régiókat, hogy megtalálja azokat az izgalmas figurákat, akik szólista minőségüket képesek, és hajlandók nagy közös élmények és munkák megvalósulásának szolgálatába állítani?

Nem vagyok türelmetlen.

Néha  megelégszem a megszólíthatás „előkéjével”.

Hirdetés:

„Fiatal, szenvedélyes, reményekkel következő életű, alkotó-szellemű előadói közösség, önkénteseket keres májusötödiki Trafó-beli estjén fényforrásként való közreműködésre.”

Szellemképes válaszokat „Nemvicc” jeligére a qaartsiluniensemble@gmail.com  címre várjuk szeretettel: a qaaRtsiLunik

TALÁLT KINCS:

"Kérdezhetné persze, hogy mit értek „pontosságon”. ... nem egyszerűen precizitásra gondolok, amikor „pontosságot” mondok, hanem arra, amit a francia egyetlen szóval „juste”-nek nevez, vagyis ami egyszersmind
- igaz
- jogos
- indokolt
- pontos
- helyes
- megfelelő
Talán minden művészet erre törekszik a maga eszközeivel."

(INNEN)


És egy KIVÁLÓ PÉLDA a pontos fogalmazásra




JD

Az alkalmas pillanat

Milyen jó, hogy egyre több szó esik az "időzítésről". Mennyiszer fordul elő, hogy egy-egy produkció még kivirágozta előtt lesz túljáratva. Még ki sem forrhatta magát, már berozsdált. Mennyire fontos lenne, ha a dolgok úgy érhetnének meg, ahogy azt maguk teremnék meg kedvük szerint. Mekkora mértékben kell és szabad egy előadónak ebbe az érési folyamatba belenyúlnia? És mivel természetesen bele kell, hogy lehetek képes egy olyan tettrekész odaadásra, mely az egyetlen lehetséges pillanatban lép fel, akkor viszont akkora elánnal, hogy fenntartja a lendületet a következő eseményig. Mint a földrengések szeizmikus rángatózásai a mélyben. Ha ez a felkészültségi állapot nincs meg bennünk, marad a látszateredmény és a saját kis gumivalóságunk rothadó búrája.

Mostan színes hangokról álmodom

In memoriam Zsigmondy Dénes

Legszebb a…

Különös, mostanában megszerettem a szürkét. Persze főleg, ha sál, vagy felöltő.

De ki mondaná, hogy: koncertre megyek, remélhetőleg szép szürke hangokat hallok majd!?

Mit is jelent a szürke szellemi értelemben? Mit jelent, ha valami sokszínű?

Mitől színesek a hangok?

Visszakérdezek: mitől színes az életünk? Egyáltalán. Jó-e ha színes?

Furcsamód, vannak egészen elvont fogalmak, amikről valahogy mégis szinte kézzel foghatóan konkrétak a képzeteink.

Hármat említek, látni fogjuk, hogy a témánk szempontjából nem véletlenül.

Itt van mindjárt: az idő. Nehezen megfogható, sokat tárgyalt ügy. Mégis:

van időm, ezt mindenki érti, sőt a legegyszerűbb módon tovább tudja gondolni.

Magyarul, ráérek. A sokféleség – vö. színek – szempontjából mintha kulcskérdés lenne mindjárt ez. Ráérek-e ezt-azt észrevenni, mi több, megnézni, megfigyelni, hangokra lefordítva: meghallgatni? Minek ehhez idő, kérdezhetnénk. Vagy hallod, vagy nem - szokták is mondani.

Tovább megyek: figyelem. Mindenkinek világos, miről van szó, nyilván sokfélén gondolunk erre is, de nem kérdezünk vissza. Tehát ha ráérünk, lehet figyelni. Ritkábban mondják: vagy figyelsz, vagy nem. Ezt már jobban el tudjuk képzelni az időben.

És aztán: belső tűz. Különböző vérmérsékletek léteznek, de ki mondaná, hogy nekem nincs?

Ha a hangokról szólunk, sőt talán már játszunk is, kimondanánk-e, hogy a fizikai történéseket - vonás, ütés, fújás – ne pont ezek, és még mások töltenék meg mindenféle tartalmakkal? És mégis.

A világ jelenségei a muzsikus életébe, játékába is beszivárognak.

Nincs időm, sokat hallott mondat. Néha szívesen tudakolnám: hogy ha időd sincs öregem, akkor mid van egyáltalán, de többnyire már a kérdésre - sincs idő.

A zenélésben is így van ez. A játék itt is egyre inkább mennyiségi alapon zajlik. Hallani ilyeneket, hogy: „ledaráltuk” a hangokat, vagy „lenyomtuk” az előadást… Legkevésbé sem az jut az embernek eszébe, hogy ezek akkor nyilván finoman elidőztek ennél meg annál a szép fordulatnál, semmi sem kerülte el a figyelmüket játék közben, és valami félreérthetetlen melegség világította át belülről a hangzást. Elvont vagyok? Hogy ne lehetne érteni, mindez mit jelent?

Ha rászánom az időt, figyelek, és nincs éppen sötét, mert ég bennem a lámpa belül, kiderül, hogy a hangok is, a hangok alkotta csoportok, frázisok, ezek dinamikus egymásra következése végtelen sokféleséget hordoz.  Sokan állították már biztonsággal, hogy ez meg ez a hangnem kék, piros, bizonyos hangzáskép lila vagy sárga. Ezen a területen nemigen lehet ezt sem cáfolni, sem megerősíteni. Elégedjünk meg most annyival, hogy nem egyforma.

 Vannak-e a nem-egyformának fokozatai? Mekkora út vezet az egyszínűtől a sokszínűig? Gondolom, hosszú, és változatos. Ezt tanultuk sok más mellett attól a mestertől, akinek ez az írás immár az emlékét idézi. Zsigmondy Dénes, hegedűművész, a magyar előadó művészet kimagaslón szárnyaló, számunkra mértékadó alakja pár napja, 2014. február 15-én hunyt el.

Amikor ennek az írásnak a címe megfogalmazódott bennem, még élt.

Mindig ezerszínű életet.     

 RL

Néhány keresetlen gondolat Olivier Messiaen zongoradarabjairól

Ha összevetjük Messiaen zongoradarabjait más szerzők zongoraműveivel, látszólag hagyományos, minden részletében egyértelmű kottaképet látunk. Messiaen speciális rendszerének (meghatározott hangsorokon és ritmikai - szimbolikus rendszeren alapuló szisztéma) ismeretében azonban felvetődik a kérdés; szükséges-e a Messiaen művével foglalkozó zongoristának ezt a sajátos rendszert minden részletre kiterjedően ismernie? Jobb lesz-e ettől valami?

Nem.

Meglátásom szerint a művek alapjait képező moduszok (hangsorok) ismerete sem azért fontos, hogy az előadó azok minden egyes hangját pedáns módon felismerje, azonosítsa, hanem azért, hogy azok ARÁNYAIT érezze, mintegy kibontatlan, embrionális állapotban (készenlétben, bekövetkezHETŐ eseményként, pillanatként) tárolja az idegrendszerében.

(Hiszen mindig ez a fontos, állandó KÉSZENLÉTBEN várni a megfelelő pillanatot. Ezt pedig minden reggel újra kell kezdeni.)

A ritmus kérdése talán még ennél is összetettebb feladatot és felelősséget kíván meg az előadótól. Nevezetesen azt, hogy számos additív, továbbá nem megfordítható (mindkét irányban érvényes), szimmetrikus, repetitív ritmus soem válhat ritmizálttá. Különösen bonyolult feladat a legapróbb eltéréseket az izomzatban minden direkt érzékeltetéstől mentesen ismerni. A ritmusoknak egy olyan ÉRZÉKENY, HAJLÉKONY ismeretére van tehát szükség, MELY A FORMÁT NEM SÉRTI. Messiaen-nál ez azért különösen fontos, mert ő gyakran aszimmetrikus ritmusokban gondolkodik, és egy interpretációban könnyen fennállhat a veszélye azok felpuhításának, lekerekítésének, szimmetrikussá tételének. Ezért nagyon fontos additív és aszimmetrikus ritmusainak nem csupán a hosszát ismerni, vagy csak a hangok értékét kiszámolni, hanem azok FORMAI KITERJEDÉSÉT is beérezni tudni. Csak így válhatnak élővé A FORMA TÁGULÁSAI, jöhet létre az Idő megállíthatóságának illúziója (mely, ha belegondolunk, nem is biztos, hogy illúzió), mely az interpretáció talán legfontosabb aranyfedezete. Csak ezen keresztül válhat EVIDENCIAÉRTÉKŰVÉ az egyes formarészek dinamikus vagy statikus karaktere és a dimenziók folytonos váltakozása.

És végső soron maga az interpretáció is.

Atyaúristen!

Tegnap este Trafó. Koncert, első félidő. Jakob Bro Trio, a norvég dobos legendával, Jon Christensennel.

Én persze nem vagyok nagyon otthonos ebben a világban, de régóta figyelem többek munkáját, és próbálom viszonylatba hozni azzal, amit én csinálok. Sok és sokféle tapasztalat gyúrta már eddig is zenei mérlegképességemet a nem-írott-zene-játék világából, de meg kell mondjam, ekkora hatást nem is tudom, tett-e már rám produkció.

(Én itt folyton a hangzásminőségről, a megszólalás minőségéről töprengek, ezen dolgozom, és hát általában bajom van hasonló előadásokkal elsősorban az elektronikus erősítés, sokszor pedig a zenei anyag izgalmasságának esetlegessége, vagy a mondanivaló hiánya miatt. Tehát hogy persze itt is léteznek leírt, vagy kigondolt vázak, hangzási és játékstratégiák, de az improvizatív fantázia amennyire termékeny, még a legnagyobbaknál is legalább annyira esendő, sokszor hosszú percekig nem viszi el nálam a balhét egy erősítéssel kompromittált mégoly elragadó hangszerjáték.)

Nem tudtam mit várjak, leginkább semmit sem vártam, fenti gondolataim, eddigi tapasztalataim sem motoztak bennem, hála az Égnek, magamnak is mindig ilyen hallgatót kívánok. Derült égből hullott hát a manna. 
Nem hittem el. Csupa lassú szám. A legegyszerűbb anyagok, egy-egy hangnemkeret a banális fajtákból, dúrszerű, mollszerű, szinte semmi más, ezerszer hallott, vagy mint kiderült, hallottnak hitt fordulatok.

Mert itt valami csoda volt jelen. Mondhatnánk minimalistának, hiszen mi történt? Kijöttek, és nem csináltak semmit, azt is lassan, volt, hogy a bőgős percekig egy üres oktávot pengetett, és mégis, és mégis.

Ízlés, mértéktartás, a – tényleg – finom erősítéssel együtt is stabil, szép hangzásminőség, és valami nagyon mély tudás a zenéről, a zenélésről. Csodálatosan gusztusos mondandó, a keveset mondás lenyűgöző bátorsága, természetessége és eleganciája.

Eltöprengtem. Vajon írott-zene-játszóktól mikor hallok ilyen hangokat? Mert ezek kérem, ugyan jórészt vsz. improvizáltak, mégis maradéktalanul lekötötték a figyelmemet. Tehát jól éltek az improvizálás adta lehetőségekkel, és nem estek a csapdáiba.

Az írott zene életre keltése közben mi a megszólalás spontaneitását keressük. Hogy pontos, de mégis olyan spontán legyen az a játék, mintha épp most találtuk volna ki minden hangját. Olyan „csak úgy” – hogy Tandorit idézzem.

Itt ők most az ellenkezőjét csinálták.

Kitaláltak valamit, ami nekem szinte maradéktalanul úgy hatott, mintha jól megírt koreográfiát hajtottak volna szigorúan végre.   

Kedves Közönség, legyél kíméletlenül igényes!

Csak látszólag tyúk - tojás viszonylat.
Időterv és / illetve hangok. 
Ma ki merem mondani, hogy az időterv okvetlenül az első még akkor is, ha a megszólalás során majd a hangok történései alkotják, töltik be az időkereteket. És úgy is, ha ugyanezek jó esetben még finoman módosítják is a tervet!
Terv nélkül a hangok alkotta idők puszta ötletelés-számba mennek.
Határozott időkeretekben gondolkozni, ebben eltökéltnek lenni  - más néven úgy mondanám: szólisztikus játék. Nézhetnénk itt most a zenei élet mechanizmusait, melyben a kamaradarabokra úgy tekintenek, mint ahol a szólisztikus játék nem szükségszerű - lásd pl. szóló- ill. kamaradiploma. Ez ugye egy vicc, de még a vicc szintjén is: el lehet-e képzelni, hogy azok a gigászok, akik 2 -3 - 5 - 10 hangszerre is komponáltak darabokat, úgy gondolták volna, hogy az időkeret, az egyenkénti eltökéltség ezekben a darabokban nem annyira fontos? 
Persze reálisan nézve nyilván azt gondolták, lesz majd egy prímjátékos vagy dirigens, aki a játék időkereteit diktálja, de valójában akárhova nézek is, erőtől duzzadó hatalmas egyéni feladatoktól hemzseg az ilyenfajta irodalom, ezeket egy vezető ideális esetben csak koordinálhatja, de jó esetben nem dirigálja. Szabad-e végképp lemondanunk az ideális esetről? Vagy eleve? 
Hosszan lehetne folytatni ezt a témát, talán meg is teszem.
RL

A Kommunikáció fekete lyukai.

A fekete lyuk téma aktuális a környékemen mostanában, főleg mióta a napokban S. Hawking tőle már-már megszokott módon visszakozott e tárgybeli korábbi téziseire vonatkozólag. Nekem ez azért volt különösen vicces, mert némi fáziskéséssel csak most olvasom a Nagy Bummról és a többiekről írt népszerű könyvét, és nyakig járok itthon a képzettársításokban, főleg épp feketelyuk-ügyben.

Úgy alakul az életem, hogy egyre inkább megengedem magamnak a gondolkodás luxusát. Valami nehezen földolgozható zűrzavart érzek a levegőben, amiben bozótvágó késsel: letisztázott gondolatokkal igyekszem közlekedni.

Tevékenységeim során lépten-nyomon a korátok, a kommunikáció kényszere üldöz, és rengeteget töprengek, milyenek, mekkorák a közlés útjai ma, amikor az ember lassan immunissá válik hírekkel, információkkal szemben.

A szűrés ma a gondolkodás egyik legfőbb eszköze lett, mit engedek be, mit nem, aztán, hogy mit is kezdek vele. Ez azt jelenti, hogy az én közléseim ugyanilyen szűrőkkel találkozhatnak másnál. Jó esetben! Sejtésem ugyanis, hogy közléseim máskor – benyeletnek! Hogy a világot elborító adatdömping tele van fekete lyukakkal. Üzemanyag hiányában magukba zuhant tartalmakkal, amik ráadásul kíméletlenül beszippantják a közelükbe tévedőket, aztán nincs irgalom, illetve mégis - ha jól értem Hawking minapi korrekcióját.

Részemről ezennel képzeletben egy huszárvágással megfordítom a következő ismert viccet:

„Doktor Úr, én olyan bizonytalan vagyok… vagy mégse?”
RL

  

James Clarke új művét osztja meg a kiváló (angol) 5:4 blog és rövid ismertetőt, kedvcsinálót is közöl róla.

[A poszt alján (a kommentek fölött) a kis FLAC gombra kattintva meghallgatható/letölthető a darab.]

Teller Ede (idézet innen): „hogy ... mi szép, csakis azon múlik, hogy mi mit fogadunk el szépnek. (...)azt gondolom, a zenében az egyszerűség és komplexitás kontrasztját szeretjük (...) A zene olyan játék, ami az emberi megismerés folyamatát példázza.”

JD

Volt egyszer egy Zeneakadémia.

Különös álmom volt egyik nap. Egy este társaságban voltam, ahol hirtelen megjelent Celibidache és nagyon közvetlen volt, újra meg újra beszélt velem is, és egyre hosszabban, nem is emlékszem, miről, meg voltam lepődve, és tisztelve is természetesen.

Szintén nem tudom, hogy jött így ki, de megbeszéltünk egy találkozót másnap reggel 7 órára a Zeneakadémiára, hogy egy teremben gondolom megnézzünk zongoránál valami darabot.

Darabot megnézni normális dolog, és a Zeneakadémiára bemenni – főleg ilyen társaságban – is az. Mintha hétvége lett volna, gondoltam, nem lesz probléma termet kapnunk.

Aztán nem lett belőle semmi. Talán oda sem mentünk már, nem derült ki, hogy volt vége a történetnek, egyszerre csak kirajzolódott a dolog lehetetlensége.

Hiszen a Zeneakadémia már nem a régi, ahová mi csak úgy bemehetünk. A kék nyakkendős teremőr fiúk-lányok nem foglalkoznak azzal, kivel akarnék bemenni, és esetleg ki vagyok én. Régen a nénik, a portás nagyjából érzékelték, ki kicsoda. Ma a biztonsági őrök, képesek ugye megkérdezni – átéltük sokan - hogy jártam-e már az épületben, mondom hogy 25 éven keresztül folyamatosan, persze ő meg most van itt két napja, és jövő héten már megint más lesz. Hívjam föl a Rektort? Próbáljak valami ismerős takarítónőt keresni, valakit a műszakról, és magyarázni neki, hogy rendeltetésszerűen fogjuk használni a termet, a zongorát, hogy nem vagyunk idegenek a helytől, és nem-hivatalosan hunyjanak szemet amíg a Mesterrel átnézünk egy partitúrát?  Odáig sem szólt az álom, hogy persze meghívhattam volna hozzám is, zongora van - csakhogy régen ez föl sem merült, hogy így otthonosabb volna bármi, mint hogyha bemegyünk az „Akcsira”. Régen nem.


RL

Febr. 2. FUGA 

Kell-e foglalkoznom Brahms reménytelen szerelmével, amikor a darabján, ez esetben az op. 115-ös kvintetten dolgozunk?

Élesen vetődik föl ez a kérdés mostanában bennem. Hogy a zeneszerző személyisége, ha ismerjük, mint élő embert, vagy ha valamiért sok adatunk van róla a múltból, jelen van-e, kell-e hogy jelen legyen a hangjaiban, ill. ezzel a jelenléttel – minthogy a válasz nyilván igen – milyen szinten kell nekem foglalkoznom.

Ebben a kérdésben is a legtöbbet segít, ha élő szerzővel van az embernek sok tapasztalata – igaz ugyan, hogy a személyiség súlya sokszorosan jelen van, tehát a segítség az, hogy a helyzet még nehezebb.

Az élőkre vonatkozólag mindenkinek könnyebb ilyen-olyan hírhez férkőzni, és nem is akarnék most általam ismert és nagyra tartott szerzőkkel példálózni.

Nagyon messzire menni sem blogméret, maradjunk hát jelenlegi témánknál, Brahmsnál.

Nyugodtan kimondhatjuk, hogy Brahmsot a 20. századi zenei szakma nem szeretette egyöntetűen. Zeneszerzők közül az egyetlen, aki komolyan hivatkozik rá: Arnold Schönberg.

Mostani koncertműsorunk részben ennek, és hasonló a hivatkozásoknak a jegyében fogant: Schumann, Schönberg, Kondor, Brahms.

Schönberg megközelítése nekem azért kedves, mert nem az emberrel foglalkozik, hanem megpróbál tisztán a hangokra tekinteni, amikor egyik ilyen írásának ezt a címet adja: Brahms, der Fortschrittliche – azaz Brahms, az élenjáró.

Azóta is sokat idézik ezt a címet, és többnyire nehezen fogadjuk el, hiszen szívesebben látjuk a nagyszakállú mestert örök klasszikusnak, az akadémikusság megtestesítőjének, megkockáztatom, koncerttermi sikere is ennek az előszeretetnek szól.

Hiszen szeretjük a nosztalgiát, a melankóliára való hajlamot, együtt érzünk reménytelen szerelmével, magányával, ugyanakkor imponál, hogy sikeres tudott lenni, jómódjában pedig még adakozó is.

Igen ám, de mit kezdjek én mindezzel, mint előadó, amikor a kezembe veszem a kottát?

Hiszen amint egy előző írásban már említettem effélét, még a Zeneakadémián is többet hallottunk a borongós őszi tájról vele kapcsolatban, mint rendkívül sajátos formaalkotó módszereiről, csak látszólag olyan természetes harmóniai kapcsolatairól, a nagy forma iránti bámulatos érzékéről.

Kérdés: kevésbé vagyok-e autentikus, ha ezeknek a megszólaltatásán munkálkodom - mondjuk á la Stravinsky, - mint hogy elmerengjek (játék közben!?) azon, amit pl. mondanak, hogy a „fisz” hang(nem) a reménytelen szerelem szimbóluma – h-moll darabunk esetében valóban örökké „fisz” körül zajlik a történet, tekintve hogy az alaphangnem dominánsa. Mit jelentenek ilyen és ehhez hasonló szimbólumok a megvalósítás szintjén?

Vajon ha a személyiségének jelenlétével valaki el tudta volna mondani mondandóját a világban, írt-e volna zenét?  

Előadói munkámban biztosan állíthatom, hogy a munka egyik legfontosabb része a személyiség – ego – átláthatóvá tétele a közlés tisztasága érdekében.

A leckém: elég erős szemüveget fölvenni, hogy átlássak a zeneszerző személyiségén, egészen a hangokig, és még azokon is túl…


RL