Atyaúristen!

Tegnap este Trafó. Koncert, első félidő. Jakob Bro Trio, a norvég dobos legendával, Jon Christensennel.

Én persze nem vagyok nagyon otthonos ebben a világban, de régóta figyelem többek munkáját, és próbálom viszonylatba hozni azzal, amit én csinálok. Sok és sokféle tapasztalat gyúrta már eddig is zenei mérlegképességemet a nem-írott-zene-játék világából, de meg kell mondjam, ekkora hatást nem is tudom, tett-e már rám produkció.

(Én itt folyton a hangzásminőségről, a megszólalás minőségéről töprengek, ezen dolgozom, és hát általában bajom van hasonló előadásokkal elsősorban az elektronikus erősítés, sokszor pedig a zenei anyag izgalmasságának esetlegessége, vagy a mondanivaló hiánya miatt. Tehát hogy persze itt is léteznek leírt, vagy kigondolt vázak, hangzási és játékstratégiák, de az improvizatív fantázia amennyire termékeny, még a legnagyobbaknál is legalább annyira esendő, sokszor hosszú percekig nem viszi el nálam a balhét egy erősítéssel kompromittált mégoly elragadó hangszerjáték.)

Nem tudtam mit várjak, leginkább semmit sem vártam, fenti gondolataim, eddigi tapasztalataim sem motoztak bennem, hála az Égnek, magamnak is mindig ilyen hallgatót kívánok. Derült égből hullott hát a manna. 
Nem hittem el. Csupa lassú szám. A legegyszerűbb anyagok, egy-egy hangnemkeret a banális fajtákból, dúrszerű, mollszerű, szinte semmi más, ezerszer hallott, vagy mint kiderült, hallottnak hitt fordulatok.

Mert itt valami csoda volt jelen. Mondhatnánk minimalistának, hiszen mi történt? Kijöttek, és nem csináltak semmit, azt is lassan, volt, hogy a bőgős percekig egy üres oktávot pengetett, és mégis, és mégis.

Ízlés, mértéktartás, a – tényleg – finom erősítéssel együtt is stabil, szép hangzásminőség, és valami nagyon mély tudás a zenéről, a zenélésről. Csodálatosan gusztusos mondandó, a keveset mondás lenyűgöző bátorsága, természetessége és eleganciája.

Eltöprengtem. Vajon írott-zene-játszóktól mikor hallok ilyen hangokat? Mert ezek kérem, ugyan jórészt vsz. improvizáltak, mégis maradéktalanul lekötötték a figyelmemet. Tehát jól éltek az improvizálás adta lehetőségekkel, és nem estek a csapdáiba.

Az írott zene életre keltése közben mi a megszólalás spontaneitását keressük. Hogy pontos, de mégis olyan spontán legyen az a játék, mintha épp most találtuk volna ki minden hangját. Olyan „csak úgy” – hogy Tandorit idézzem.

Itt ők most az ellenkezőjét csinálták.

Kitaláltak valamit, ami nekem szinte maradéktalanul úgy hatott, mintha jól megírt koreográfiát hajtottak volna szigorúan végre.   

Kedves Közönség, legyél kíméletlenül igényes!