Minden csoda - meddig is tart?

Gadó Gábornak szeretettel

Lemaradásunk, bár… Atyaúristen, de szeretném remélni, hogy behozható!

Mit is motyogok itt?

Életem egyik nagy koncertje után ülök épp.  Az 1 éves BMC jazzklubjában Gadó, Balázs, Boisseau - Dave Liebmannel.

Legutóbb, újságírói kérdés lengett föl előttem az előadó művészet mai virágzásáról.

Virágkor? Az mondjuk ebben az ügyben a XX. század első fele. Ha én ma virágzást látok, az egyértelműen a nem írott zene, vagy hogy is mondjam, a döntően, vagy lényegét tekintve inkább nem leírt zene előadóinak birodalma.

Ma – tegnap – este ez végképp egyértelművé vált bennem, mint ahogy pont ma – tegnap – a felvételekről való vélekedésem, de ezt a fejezetet most nem nyitjuk meg.      

Már nem is motyogok: az írott, vagy hogy is mondjam, a formáját tekintve inkább leírt, részletesen megkomponált zene – klasszikus zenének mondják pongyolán – előadói praxisa gyökeres, lényegi megújulásra vár, szorul. Közönségként beszélek: amit az utóbbi területen érintett előadásokon hallani, az élményszerűségét tekintve, túlnyomórészt köszönőviszonyban sincs azokkal a teljesítményekkel, aminek köszönhetően itt például most föl se merül, hogy elmenjek aludni. A kivételek – hát persze, ezekért élek, és talán nem vagyok egyedül. De ebben a – minek is lehet mondani: még leginkább mégiscsak jazz, az igényes, a legkreatívabb jazz műfajában nem kivételek vannak kérem, hanem csodálatos munkák, bátor elköteleződések sorozata.

És akkor most sorolom.

Hangzásminőség. Ez ügyben szerencsés volt a viszonylag kis tér, az erősítés nem fedett be mindent, nem torzított. Ha nem is a legapróbb, de a legtöbb részlet hallhatóvá vált: szóval akkor inkább hangzásigényt mondok, mert ezeket a fiúkat láthatólag, hallhatólag, hidegen hagyja a mikrofon. A kiállás, az együtt-tartás, az egymásra figyelés olyan magasiskoláját hallhattuk itt kérem, hogy  -…na végre egy befejezhetetlen mondat.

De mit is akarok mondani.

Hogy az írott, azaz formáját tekintve stb. – hétköznap: klasszikus zene - birodalma lenyűgöz, és megtölti az életemet, nem kell bizonygatnom. Hogy mivel is vagyunk adós? Mért jövök itt a lemaradással, és hogy mit is kellene behoznunk? Marad a nemes egyszerűség: magunkat kellene behoznunk. Bátran belépnünk. Azonossá válnunk a leírt hangokkal, a produkciónkkal, egymással való viszonyunkkal,végső soron a munkákkal.  

Mondhatjuk, hogy de hiszen ez így van. Jó. Olyan boldogan hiszem, ha hallom, nem megyek a szomszédba, ha örülni kell. De hajlandó sem vagyok se egymás, sem önmagunk ámítására.

Hogy mi a modern ma? Ez az este megerősített, hogy nem a mű-vészet, hanem az igazi. Az utóbbi időkben született zenék - egyfajta kétségtelen minőségként sokáig jelenlévő, mára végképp érvényét vesztett - jellegzetesen személytelen hangja helyett megint a közvetlenül megérintés, az egyszeri, személyes közlés varázsa. Amire sokkal többen vágynak, mint ahányan kezdeni bátrak, megtenni az első lépést.

De nincs más hátra. A leírt zene világából egy fokon megint nem hagyható ki az előadó. Akinek a dolga nem kevés, hiszen társalkotónak kell lennie, mert papíron a hangok némák.

Csak a megszólalás pillanatában van zene; és akkor itt most egy kosszal érvényteleníthetjük is ezt a lépten-nyomon lábatlankodó terminust : „kortárs zene”. 
Mert mi lenne más bármi megszólaló hang? Most születik, élő emberek játsszák, életre kel - az előadóra is visszaszáll, hogy milyen életre. Ó, ez egy makacs húszfilléres, ami sokáig nem akart leesni. 

Mondok egy példát. Mondjuk Mozart – ezt a nevet talán tényleg mindenki ismeri – ír egy zenedarabot 1780-ban. Ez megszólal 2014-ben. Nem a mának a társa ez? A zene elillanó madár kérem, itt nem lehet múzeumosdit játszani. De lehet bátor szerzőtársnak lenni, egy üzenetet megsejteni, és ha aktuális, mert ma is épp valami ilyesmit üzennénk, vele azonosulni és életre hívni.

Gábor, köszönöm, hogy a Qaartsiluni-úton jelzőtáblák vagytok.

RL

Ingerküszöb.

Hommage á Frenák Pál

Trafo március 20.

Még tart a hányinger. Bár a terembe lépve, amint a még viszonylag halk, tompa dübörgést konstatáltam a hangfalakból, rosszabbat vártam. Már a várakozás perceiben elfogott, aztán csodák csodája, pár perc után elmúlt. A darab végén ürességet, és tisztaságot éreztem. Csodálkoztam is, milyen hamar visszalopódzott fülembe a Bach Kantáta, amit előtte a vonaton tanultam. Aztán hazafelé, a biciklin, kezdődött újra.

Sietek is az írással, hogy tetten érjem gyógyulásom, mint az orvos, aki önmagán próbálja ki először gyógymódját.

De kinek is a gyógymódja? Nem mégis Frenáké?

Nemcsak az előadás lüktet bennem, de a kíváncsiság is. Mi történik ezzel az élménnyel bennem órák, napok múlva. Hová tisztul tovább, mit indít el, és amit elindít, hova vezet majd?

Szerencsére esélyem sincs tájékozottnak mutatkozni tánc ügyben. Nem mintha nem lettem volna eleget remek táncosok közelében, vagy közös munkában velük. Mégis. Saját munkámban sem ismerek nagyobb erőt, mint a tájékozatlan naivitást, kíváncsiságot: közönségként se kívánok mást magamnak sem, és én is mindent ezzel a léha semlegességgel igyekszem befogadni.

A semmit sem gondolás mindent elsöprő esélyével.

Aztán mégiscsak átsuhan egy-egy gondolat. Például, hogy a ’kortárs tánc’, ugyanolyan értelmetlen, bugyuta terminus, mint nálunk a ’kortárs zene’. Én nem is tudom, hogy kellene elképzelni valamit, ami nem kortárs. Hullák ülnek a színpadon?  Vagy festmények játsszák a darabot? Még ha múzeumilag, elmúlt korokat idézünk is esetleg, lehet azt ép ésszel állítani, hogy ez meg ez az előadás nem a saját korunk szüleménye?

Muzeálissá vált volna ez a bemutató, ha nem borzolja minden eszközzel az érzékszerveket?

Hiszen ma láthatólag nem engedheti meg magának egy ilyen előadás sem, hogy ne legyen a végletekig kedélyborzoló. A mennyiségi hajszában „csak” jónak, szépnek, tartalmasnak lenni minden jel szerint nem üti meg az ingerszintet, azaz a küszöböt, ami – most akkor merre is, és hány méter?

Befogadó csatornáink színültig vannak hangokkal, képekkel, adatokkal. És milyenekkel! A szemünk sem rebben már egy tömegszerencsétlenség, sorozatgyilkosság hallatán, netán láttán.

Ebből az ingerszintből visszalépni? Úgy látszik, nem lehet már, micsoda luxus lenne!

Mert volt itt minden. A hangfalak nem szűnő, sőt erősödő robaja, kb. 200-as percenkénti sebességet diktált pulzusomnak. A látvány lenyűgöző, a táncosok sokszor teljesen csupaszok, a mozgás végtelenül gyors, virtuóz, erotikával fűtött, és néhol alig hihetően akrobatikus. Vér, tinta, bizarr jelmezek, a koreográfus meztelen, ikonikus, fehérre festett alakja.

A kompozíció végtelenül részletes, sokrétű, az elemek hihetetlenül kidolgozottak. Nagyon hasonlónak éreztem a mozgáskombinációk egymásra következését egy zenemű felépítettségéhez. Eszembe sem jutott a jeleneteket konkrétra lefordítani, csodáltam az absztrakciót. Féktelen, és mégis kontrollált fantázia, egymásba fűzött, meghökkentő víziók sorozata, csodálatos előadói teljesítmények.

Mindene megfogható, csak a varázsa nem. A felkavaró, hűséges émelygés.

Remélem, nem múlik eL.

„Education is dangerous”

… csúszott ki a számon a minap, egy ausztrál hölgyet klarinétozni tanítván.

Próbáltam épp rásegíteni, hogy a hangszerjáték neki is gondosan megtanított ellenszereit hogyan semlegesítse. Hogyan is lehetne - őt idézve - "unlearn" haszontalan, terhes ismereteinket, mélyen hordozott, kidolgozatlan reflexeinket.  Hogy nem kell, nem úgy kell itt dolgozni, küzdeni a hangszerrel, magunkkal. Mert – amint már elkerülhetetlenül említettem is az előbb, – ez az egész dolog: játék. Sőt, csupa nagybetűvel.

Az iskola: játék. Vajon kinek jutna spontán eszébe így, ez a mondat?  Holott az iskolához alapvetően gyerekek kapcsolódnak képzeletünkben, akik valószínűleg nem tiltakoznának, ha ebben élnének. De ki tiltakozik, és miért?

Vannak persze ellenpéldák is bőven, hosszú a sora a hasonló témájú munkáknak, munkásságoknak. Mégis - a zeneoktatás kapcsán is – van mit erről beszélni-, hát még tennivaló bőven.

Mire is gondolok? Messzire vezetnek a kérdések, nem is tudom, hol kezdjem. Talán a legközelebbről, hiszen mégsem nagyesszé készül itt.

44 évesen, immár az oktatás minden szintjén tanítási tapasztalattal a hátam mögött, saját munkámban magamat is folyton tanítom. Ok, ez normális, csakhogy ha jobban megnézem, ennek a tanításnak jó része gyakorlatilag folyamatos revíziókból áll - immár pontosan húsz éve, mióta a hivatalos tanulást befejeztem. És én azok közé tartozom, akik ezt a revíziót legalább megteszik.

A jelenséget próbálnám tetten érni, hogy mit is tanulunk mi mindannyian, amit ennyire újra meg újra fölül kell vizsgálni?

Látva a történelem, az irodalom, a tudományok tanításában fönnálló anomáliákat, - ti. hogy amit ma megtanulsz, azt holnap már mégis másképp látják, átértelmezik, új felfedezés írja át stb. – arra kell rádöbbennem, hogy ezen a szinten a zenét is sikerült „de”abszolutizálni.

Hogy ami jó szándékkal, lelkiismeretesen, - igen, még lelkesen is – „tanítódik” az iskolában, valahogy, a dolog (a rendszer) természeténél fogva, - még egy látszólag tök absztrakt ügy, mint a zene esetében is - csak időleges, pillanatnyi, az aktuális helyzetnek szóló szükségmegoldás-halmaz. Refrénem lehet itt már lassan az idő-kérdés. Itt is gyakori, hogy létszükségletnek tartott  feladatokra rámutatván az ember összefut a jól ismert mondattal: erre most sajnos nincs idő. Akkor mire van? Jöhetne megint a refrén.

Hogyan is lehetne ilyen – nevezzük ezek után tudásnak? – tapasztalattal mit kezdeni egy, öt, vagy tíz év múlva?

Persze hogy fáj, fizikailag is, ha évek múlva is ugyanúgy tartom azt a hangszert, mint akkor, abban az egy helyzetben, még meg nem nyúlt karokkal, lábbal, egy pillanatnyilag érvényes állapotban. Az "ez mindig is így lesz már" kérdőjeles perspektívájában. Ha még mindig arra gondolok, amire akkor „mondták, hogy gondoljak”. Ha reflexszerűen fölidéződő érzetek – mélyre megy a zene! – évek múltán is ugyanolyan spontán izomműködést produkálva jelennek meg rendületlenül. Persze, hogy fáj. Hiszen minden megváltozott azóta, talán a tanár sem úgy gondolja már azt, amit anno olyan magabiztosan, lelkesen tanított.

A dolgok is változnak – talán. De mi egész biztosan.

Szerintem az iskolában is lehetnénk bátrak, magunkhoz, változókhoz hozzárendelni azt a kevés változatlant, a nem időszerűt, aminek a fényében mindenki könnyedén megtanulja az éppen aktuális változót. Akkor, ha érdekli, avagy reszkírozza, hogy elfelejti (a felejtés is, bár a kontrollt nélkülöző, de tudás!). mert az érdeklődés, a kíváncsiság állapotában él, változatlanul. (És ennek fönntartásában segítjük a tanulót mi, akik tanítunk.)

Íme például valami, ami nem „dangerous”. Legalábbis nem úgy.

Májusöt.

Ha az ember valamit csinál, létezhet-e hogy ne akarna munkájával mindjárt új korszakot nyitni? A korszakok se egyformák, de kijelölik az időnket. A történetünket. Hogy legyen történetünk.

Ez itt most persze nagyképűen hangozhatik, de talán ráérünk még a szerénykedésre. Tiszteljük Osvátot – „Fiatalember, maga mire olyan szerény?”- és nem sütjük le rögtön a szemünket, ha fontos mondandónk van.

Szóval elszerényedtünk? Mit naponta, óránta, percente nézek szembe  a szakmámban „elúrhodott”  kishitűséggel. Az „úgyis mindegy” lemondásával. A nyílt, nem is büszke és már nem is rezignált: TERMÉSZETES beletörődéssel, hogy a dolog, amit csinálunk, nem annyira fontos. Már azon is túl vagyunk, hogy magunkat bódítanánk az ellenkezőjével.

Ez a jelenség akkor válik igazán élessé, ha izgalmas, fölkavaró zenei eseményt akarunk létre hozni.  Mint amit várunk mondjuk egy színháztól vagy akár egy vízilabda meccstől. Mert ugyan ki szeretne egy csupán „kellemes” színházi estét, egy kedélyes meccset? Nem látom a különbséget, ha zenéről van szó.

Szóval építjük az éppen aktuális csapatot. Összehívjuk azokat az embereket, akik „tudják, és merik” az adott ügyet együtt megcsinálni. Amikor egy esemény tényleg megnyit egy új időszámítást. Amikor előadó és közönség nemcsak teljesít, hanem megtud valamit. Egymásról, a zeneművek fölidézte mélységekről, és azokról a felkiáltó jelekről, amit mindez jelent: amelyek az elkövetkezőkben kifeszítik az időt, hogy e tágasabb időtérben szabadabb legyen a lélegzet, nagyobb a térérzet, reménytelibb a közeli és távolabbi jövő. Mostan különbségekről, és fokozatokról álmodom, mondhatnám nyitó írásom folytatván, de térjünk még kicsit vissza a fontossághoz.

Tompulunk. Nem mondom, hogy könnyű őrizni a pozíciót, ahonnan ez jól látszik. De arra tanít a tradíció, hogy ezt vegyük észre, és ne legyünk kíméletesek. Mindehhez látni kell az okát is, bár: van veszélye, ha magyarázni kezdünk.

Esetleg ajánlatos lehet a visszakeresés-módszer. Hol is volt az a pont, ahol még bátor voltam, honnan indulva lehetett volna még másképp is. Vagyok-e bátor előröl kezdeni? Korszakot nyitni. Újat. Vagy alkotni egyáltalán: „Nem ismerek mást, csak ezt az egy tudást.” mondja Rilke.

Nálunk a tompulás legfőbb oka, hogy az intézményes „komoly” zenei szakmában dolgozó tehetséges muzsikusok majdnem száz százaléka, a hétköznapokban (létezik-e a munkában más?) jóval szellemi maximuma és lehetőségei alatt teljesít. Persze mondani lehet, hogy „jobban”, mindig találni, amihez képest.

Csoda –e, hogy egy QAARTSILUNI, egészséges maximumokra törekedvén, tűvé teszi a belátható földrajzi régiókat, hogy megtalálja azokat az izgalmas figurákat, akik szólista minőségüket képesek, és hajlandók nagy közös élmények és munkák megvalósulásának szolgálatába állítani?

Nem vagyok türelmetlen.

Néha  megelégszem a megszólíthatás „előkéjével”.

Hirdetés:

„Fiatal, szenvedélyes, reményekkel következő életű, alkotó-szellemű előadói közösség, önkénteseket keres májusötödiki Trafó-beli estjén fényforrásként való közreműködésre.”

Szellemképes válaszokat „Nemvicc” jeligére a qaartsiluniensemble@gmail.com  címre várjuk szeretettel: a qaaRtsiLunik