Májusöt.

Ha az ember valamit csinál, létezhet-e hogy ne akarna munkájával mindjárt új korszakot nyitni? A korszakok se egyformák, de kijelölik az időnket. A történetünket. Hogy legyen történetünk.

Ez itt most persze nagyképűen hangozhatik, de talán ráérünk még a szerénykedésre. Tiszteljük Osvátot – „Fiatalember, maga mire olyan szerény?”- és nem sütjük le rögtön a szemünket, ha fontos mondandónk van.

Szóval elszerényedtünk? Mit naponta, óránta, percente nézek szembe  a szakmámban „elúrhodott”  kishitűséggel. Az „úgyis mindegy” lemondásával. A nyílt, nem is büszke és már nem is rezignált: TERMÉSZETES beletörődéssel, hogy a dolog, amit csinálunk, nem annyira fontos. Már azon is túl vagyunk, hogy magunkat bódítanánk az ellenkezőjével.

Ez a jelenség akkor válik igazán élessé, ha izgalmas, fölkavaró zenei eseményt akarunk létre hozni.  Mint amit várunk mondjuk egy színháztól vagy akár egy vízilabda meccstől. Mert ugyan ki szeretne egy csupán „kellemes” színházi estét, egy kedélyes meccset? Nem látom a különbséget, ha zenéről van szó.

Szóval építjük az éppen aktuális csapatot. Összehívjuk azokat az embereket, akik „tudják, és merik” az adott ügyet együtt megcsinálni. Amikor egy esemény tényleg megnyit egy új időszámítást. Amikor előadó és közönség nemcsak teljesít, hanem megtud valamit. Egymásról, a zeneművek fölidézte mélységekről, és azokról a felkiáltó jelekről, amit mindez jelent: amelyek az elkövetkezőkben kifeszítik az időt, hogy e tágasabb időtérben szabadabb legyen a lélegzet, nagyobb a térérzet, reménytelibb a közeli és távolabbi jövő. Mostan különbségekről, és fokozatokról álmodom, mondhatnám nyitó írásom folytatván, de térjünk még kicsit vissza a fontossághoz.

Tompulunk. Nem mondom, hogy könnyű őrizni a pozíciót, ahonnan ez jól látszik. De arra tanít a tradíció, hogy ezt vegyük észre, és ne legyünk kíméletesek. Mindehhez látni kell az okát is, bár: van veszélye, ha magyarázni kezdünk.

Esetleg ajánlatos lehet a visszakeresés-módszer. Hol is volt az a pont, ahol még bátor voltam, honnan indulva lehetett volna még másképp is. Vagyok-e bátor előröl kezdeni? Korszakot nyitni. Újat. Vagy alkotni egyáltalán: „Nem ismerek mást, csak ezt az egy tudást.” mondja Rilke.

Nálunk a tompulás legfőbb oka, hogy az intézményes „komoly” zenei szakmában dolgozó tehetséges muzsikusok majdnem száz százaléka, a hétköznapokban (létezik-e a munkában más?) jóval szellemi maximuma és lehetőségei alatt teljesít. Persze mondani lehet, hogy „jobban”, mindig találni, amihez képest.

Csoda –e, hogy egy QAARTSILUNI, egészséges maximumokra törekedvén, tűvé teszi a belátható földrajzi régiókat, hogy megtalálja azokat az izgalmas figurákat, akik szólista minőségüket képesek, és hajlandók nagy közös élmények és munkák megvalósulásának szolgálatába állítani?

Nem vagyok türelmetlen.

Néha  megelégszem a megszólíthatás „előkéjével”.

Hirdetés:

„Fiatal, szenvedélyes, reményekkel következő életű, alkotó-szellemű előadói közösség, önkénteseket keres májusötödiki Trafó-beli estjén fényforrásként való közreműködésre.”

Szellemképes válaszokat „Nemvicc” jeligére a qaartsiluniensemble@gmail.com  címre várjuk szeretettel: a qaaRtsiLunik