Könnyű per komoly...

A könnyű- ill. komolyzene kérdésről meg a határterületről ha elhangzik valami, fontos, hogy pontos legyen. 

Ami a kiindulópont a kettő kapcsolódásához: az mindkét oldalról a legjobb előadók előadói attitűdjének a hasonlósága. Ez vezet el a felfedezéshez, hogy a legélőbb, legjobb zenei anyagok is természetükre, viselkedésükre nézve hasonlók, akár írott, akár improvizált az anyag. 

Magyarul van egységes zenei nyelv ma is, csak tudni kell távolságból nézni. 

Tehát téves megközelítés azt mondani, hogy a "komoly" és a "könnyű" zene, jazz vagy akármi, szimplán hasonlít egymásra. Helyes viszont rámutatni ezeknek a terminusoknak a képtelenségére, képzavaraira, nem kell sokat gondolkozni még laikusként sem, hogy lássa az ember. 

Mit ér az értés...

Említed, hogy többen esetleg elhárítják az írást, mondván, hogy nem értenek hozzá. Nekem a legjobb, ha nem értenek hozzá. Semmi sem gátolja biz. szemp.ból jobban az élmény befogadását, mint hogyha az ember "ért" ahhoz, amit szeretne befogadni. (Ha nem fogadja be, miről is tud írni?)

A zenéről írásnak/kritikának is az a legnagyobb baja, hogy úgymond értenek hozzá, ezért sokszor nem a dologról/eseményről írnak, hanem a "hozzáértésükről". (Ld. Fáy Miklós, aki a szakma felől nézve tényleg csak műkedvelő, mégis sokszor jobban megfogja egy történés magját, mint az ún. profik, ráadásul jól ír - szívesen is olvassa a közönség.)

Kifejezetten ezt a kihívást keressük, amikor a bármilyen érdeklődésű közönség puszta kíváncsiságával találkozik az, amit csinálunk. Ezen szeretnénk megmérni a zsigeri erejét a produkcióinknak. 

RL