Tulajdonképpen elég lenne normálisnak lenni.

Csakhogy, mint Esterházy Péter írja: „természetesen nem lehetett normálisan normálisnak maradni, hisz folytonosan föl kellett tenni a kérdést, hogy most akkor egy normális országban egy normális ember mit tenne – és ez akkor sem normális, ha aztán azt tettük, amit normálisnak lehetett nevezni; a normális épp azért normális, mert nem kell rajta gondolkodni.”

JD

Minőség a kortárs zenében

Marek Poliks több blogposztban töpreng arról, mi a minőség a kortárs zenében, hogy jön létre, mi ez az egész "kortárs zenei biznisz"... Érdemes átfutni ITT.

JD

Kondor Ádám: Variations of a Double új változatának ősbemutatója elé

Lehetséges gondolatok, ha szembejön velünk valami új

 Kondor Ádám: Variations of a Double új változatának ősbemutatója elé

Mi a fene ez? Ilyet még nem ettem, láttam, hallottam… Nem volna jobb nekem valami otthonosabb mégiscsak? Mi vagyok én, kísérleti nyúl?

Találkoztunk már effélével. Sőt nyilván bennünk is fölmerülnek hasonlók, amikor találkozunk valamivel, ami újszerűségénél fogva idegennek, beléphetetlennek hat.

Természetesek ezek a gondolatok? Persze hogy azok. Réges-rég óta, amikor csak előfordulhatott olyan a helyzet, hogy bárki találkozott valamivel, amihez azelőtt esetleg hasonlót se.

Mi a helyzet tehát egy zenedarabbal, amelynek szerzője, nyelve, világa nem otthonos legtöbbünknek? Olyan, mintha a Holdról jönne valaki. Nem beszéljük a nyelvét, nem ismerjük a járását, a szokásait.

Aztán esetleg eszünkbe jut, hogy ez a valami ezután már mindig itt lesz. Ilyen a gyerekszületés is, amit persze várakozás előz meg, elképzeljük, milyen lesz, lehet.

Ez tehát az első valódi kérdés. Van-e bennünk várakozás egy új művel kapcsolatban. Vártuk-e, igényeltük-e, hogy ismert világunkba költözzön valami, ami ezt a világot így-úgy megváltoztatja?

De akkor most fordítsunk egyet az egészen.  Képzeljünk el valami nagyon ismerőset, és próbáljuk meg elgondolni, milyen lehetett, amikor úgymond a semmiből – ha van ilyen – megjelent. Vagy ha azt mondom, fölbukkant, talán még jobban kifejeztem azt, hogy legalábbis mint lehetőség, az a valami már régebben is – megvolt.

Most zeneművekről lenne szó, gondoljunk tehát bele, mekkora bumm lehetett egy-egy ma jól ismertnek hitt remekmű bemutatása? Máté- passió. Hammerklavier Fuga. A kékszakállú herceg vára. Tavaszi áldozat. Egy 40 szólamú motetta a 16. századból.

Hogy csak slágereket említsek.

Szinte bizarr ma már elgondolni, hogy ezeket a műveket megszületésük után sokszor hosszú ideig csak kevesek ismerték, de sorsuk később is szeszélyes lehet: idő- vagy nem időszerű valakiknek, ez itt a kérdés.

Kondor Ádám 50 éves, magyar zeneszerző. Thaiföldön él. Életműve idáig is szinte beláthatatlan nagyságú. Műveinek belépése a hallott világba előadói munka, mint ahogy az is rajtunk, előadókon múlik, hogy ez a belépés a megjelenés tekintetében ragyogó, avagy esetlen lesz-e.

Nyelvbe leginkább születni érdemes. Egy zeneszerző zenéjét hitelesen megszólaltatni annyit jelentene, hogy azonos életet élek a szerzővel – ha szigorúan veszem a hitelességet, és Füst Milán szellemében csak az alapfokát ismerem el.    

Hitelesség tehát nincs az előadó-művészetben.

Marad itt is a törekvés, mint annyi más helyzetben.

Hiszen a nyelvet az előadónak is meg kell tanulnia, nem lehet megúszni. A szavak, mondatok első lépésben idegenszerűek. És a jelentésről még nem is beszéltem, aminek felfedése, megértése végképp az érzékszervek, az intuíció birodalma.

Hogy Kondor Ádám művének belépése az Önök világába milyen lesz, elsősorban rajtunk múlik. Hogy a darab rögtön a legszebb arcát mutassa, úgy érezzük, megtettük ami tőlünk telt. De ez számunkra is csak a kezdet. Klasszikus művek évtizedeken, századokon át érlelt előadói praxisával nem vetekedhetünk, de átérezzük azok bátorságát, akik az első lépéseket megtették azon az úton, amelyen az idegenségtől az otthonosságig lehet eljutni. Hogy ezen az úton a mű épp mikor időszerű - divatos -, nehéz kiszámolni.

Egy biztos: hogy rajta járva szerző, előadó és hallgatóság egyként jófelé megy.   

RL

Kondor 50

A ’zember, ebbe-abba belegondol.

Hogy mit jelent például – nem is az ötven év, hanem ezek az időtávok. Terek. Amikben egymástól ilyen-olyan távolságban „elhelyezkedünk”.

Szünet. (lélegzésnyi)

Most kicsit csapongani fogok. Ez lesz ennek az írásnak, ha nem is – kis nagyzolással - a műfaja, de mindenesetre: a stílusa.

(szünet)

Annak a koncertnek kapcsán gondolkodom itt, ami ennek az évfordulónak szól, Kondor Ádám, ma Thaiföldön élő zeneszerző kerek életkorának, illetve ettől függetlenül is neki, és persze mindenkinek.

Ma, amikor kulturális gondolatink többet járnak a múltban, mint a jelenben – ne adj Isten a jövőben - , nehezen tudjuk ugyanezt a múltat életszerűnek elgondolni. Zenéről, zeneszerzőkről gondolkozván is, nem látszik könnyűnek különböző életeket, műveket egy időben, egy térben elképzelni. A történelmi tudat valahogy szem- ill. képzelet-ellenzős. Azért mondom ezt is a múltról szólván, mert élő zeneszerzőről nem gondolkozunk. Minek ugye, mikor él?  Fogadjuk el ezt természetesnek.(?)

Nem fejtem most hosszan ki, milyen gondolattömeg indult meg bennem és nemcsak bennem, a szintén 50 éves Borbély Szilárd halála után, személye, műve körül, ahhoz képest, amikor még élt...

Szóval például: sok olyan kapcsolat van az életünkben, amelyben jelentősebb, 20-30-40 év korkülönbséggel is adódhat azonosság-, hasonulás-érzet, gondoljunk csak a gyerek nagyszülő viszonylat zavartalan egymás-értésére. Mégis, a múltban valahogy nehezen hozzuk össze ezeket a kapcsolódásokat. Brahms és Janacek között csak húsz év volt a korkülönbség, földrajzilag is, akkori léptékkel nézve is csak egy köpésre éltek egymástól: de kinek a képzetében merül föl „egybe”gondolni őket? Egy világ választ el egymástól, szoktuk mondani. Pár évtized kell ehhez? Vagy pár kilométer?  Mi a mércéje a valódi távolságnak? És mi az, ami összeköt?

Szünet.

Különösen alakult ez a május 5-i műsor. Összefüggéseket keresve sok további összefüggésre talál az ember, tudjuk már csak az irodalom óráról is, a ’vajon mire gondolt a költő’ című probléma kapcsán. Egy koncertműsornak is, sok vonatkozása van, amik újakat hoznak, hordoznak, szülnek. Ilyen, csak félig tudatos véletlen szüleménye az is, hogy a műsor három sarokpontját, keletkezési évüket tekintve 50-50 év „távolság” választja el.

Alban Berg: Sonata - 1908, André Tchaikowski: Sonata - 1959, Kondor Ádám: Variations of a Double 2004-2014.  Aztán ezek egybefolynak, másfél órában. Érdekes alakulása megint csak a darab-összeállításnak, hogy a félig-kakukktojás negyedik darab, a Stockhausen mű címe: In Freundschaft. Van tehát barátság, erről fognak itt mesélni ezek a hangok. Mégsem fogjuk például a Berg és Tchaikowski op. 1-et a sorrendben egymás mellett hagyni, annyira egymásba folynak a gondolataik, 50 év ide vagy oda. Aztán a második félidőben Kondor – még szerencse, hogy lesz:

szünet.

Bár az este a klarinét-zongora viszonylat újrafogalmazásáról szól, a program mégis úgy fest, mintha egy klarinét-zongora estről lenne szó: remélem, mindenki csalódni fog. Csalódása kellemes lesz, és itt most csak a szokás kedvéért használom ezt a „kellemes” szót, amit egyébként nem kedvelek, de nem mondhatom, hogy izgalmas, érdekes csalódás, vagy mégis?

Ha megpróbálom Kondor monumentális művét elhelyezni az irodalomban, rögtön minimum 250 évet kell átgondolnom. És ha konstatálom, hogy hasonló nagyságrendű mű alig egy pár akad, rögtön nem is olyan hosszú ez a két és fél század.

Ilyen könnyű(?) az időben-lépés.

Hogy bátran lépjünk, erről mesél majd ez a pár-koncert: április 27., május 5.

RL

Azért Finnissy is megér egy misét:

Tom Service írja róla


(Április 27-re, május 5-re készülve...)




JD