Volt egyszer egy Zeneakadémia.

Különös álmom volt egyik nap. Egy este társaságban voltam, ahol hirtelen megjelent Celibidache és nagyon közvetlen volt, újra meg újra beszélt velem is, és egyre hosszabban, nem is emlékszem, miről, meg voltam lepődve, és tisztelve is természetesen.

Szintén nem tudom, hogy jött így ki, de megbeszéltünk egy találkozót másnap reggel 7 órára a Zeneakadémiára, hogy egy teremben gondolom megnézzünk zongoránál valami darabot.

Darabot megnézni normális dolog, és a Zeneakadémiára bemenni – főleg ilyen társaságban – is az. Mintha hétvége lett volna, gondoltam, nem lesz probléma termet kapnunk.

Aztán nem lett belőle semmi. Talán oda sem mentünk már, nem derült ki, hogy volt vége a történetnek, egyszerre csak kirajzolódott a dolog lehetetlensége.

Hiszen a Zeneakadémia már nem a régi, ahová mi csak úgy bemehetünk. A kék nyakkendős teremőr fiúk-lányok nem foglalkoznak azzal, kivel akarnék bemenni, és esetleg ki vagyok én. Régen a nénik, a portás nagyjából érzékelték, ki kicsoda. Ma a biztonsági őrök, képesek ugye megkérdezni – átéltük sokan - hogy jártam-e már az épületben, mondom hogy 25 éven keresztül folyamatosan, persze ő meg most van itt két napja, és jövő héten már megint más lesz. Hívjam föl a Rektort? Próbáljak valami ismerős takarítónőt keresni, valakit a műszakról, és magyarázni neki, hogy rendeltetésszerűen fogjuk használni a termet, a zongorát, hogy nem vagyunk idegenek a helytől, és nem-hivatalosan hunyjanak szemet amíg a Mesterrel átnézünk egy partitúrát?  Odáig sem szólt az álom, hogy persze meghívhattam volna hozzám is, zongora van - csakhogy régen ez föl sem merült, hogy így otthonosabb volna bármi, mint hogyha bemegyünk az „Akcsira”. Régen nem.


RL