"Érzelmileg fájónak érzem ezt a zenét. Nem kellemes, szikár, száraz, néhol éles."

Sokan Bartókkal vannak így. Érzelmileg nagyon megterhelőnek találják, nem szeretik hallgatni. De ha belemegyünk a részleteibe, megismerjük a "belsejét" is, elemeire bontjuk és újra összerakjuk, ez feloldja a kellemetlen érzést és akkor már Bartók energetizálóan hat, a pozitív érzéseket stimulálja, élni segít.

Azt hiszem, nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani az első érzelmi reakciónak - ez nem szerelem, ahol az első másodpercekben eldől, akarnak-e egymástól valamit a felek.

Ezek a zenék sajnos olyanok, hogy az értékeik nem tárulnak föl első hallásra. Valószínüleg azért, mert olyan léttapasztalatokból születnek, amik nem mindennaposak, az emberek általában nem "mennek ilyen mélyre". A zeneszerzői "kutatást" részben az elemi kíváncsiság inspirálja, de talán az is, hogy a problémáink pont ezekben a "mélyebb", rejtettebb, nehezen elérhető és feltárható régiókban erednek és ezért a megoldást - ha van - is ott kell keresni.

Az emberi létezés destruktív elemei állandóan a faj kipusztulásával fenyegetnek: néha az atomháborútól kell félni, néha a globális felmelegedéstől... és legtöbbször az emberi hülyeségtől, a tiszta és nyers ölési vágytól. Bartók hajlandó a tudatába emelni ezeket a destruktív erőket és egy szép konstrukcióba fagyasztja őket, ahol már nem veszélyesek, energiájuk az életnek dolgozik. Ez a ragyogó szépség a műveiben: a romboló erők megfékezése, igába hajtása - de ezt csak az hallja, aki maga is elvégezte ugyanazt a lelki munkát, vagy legalább hagyja, hogy Bartók zenéje elvégezze ezt benne.

De hát a művészetben mindig is ez volt a provokatív, az irritáló, hogy megmutat valamit, ami van, de nem akarunk tudni róla...

Sok mai zene azért tűnik a Bartókénál is fájóbbnak, mert a "rend" (ami a szépség, a katarzis forrása lehet) nagyon rejtetten van benne.

Valóban, "töredezettnek", "szilánkosnak" tűnhet, ami összevissza vagdossa azokat, akik óvatlanul lépnek be ennek a zenének a birodalmába.
Itt úgy kell közlekedni, mint a 'sztalker' Tarkovszkij filmjében: rendkívül óvatosan, lassan, tisztelettudóan, minden lépés előtt elhajítva egy kavicsot, hogy lássuk, mi lesz, ha oda lépünk...
Viszont fantasztikus élmény, amikor a kietlen táj megelevenedik és ahol eddig csak szürke, éles sziklákat láttunk, ott a legbujább, színesebb vegetáció kezd burjánzani. Ehhez azonban szemléletváltásra van szükség. A szépség ott van, de sokáig nem látszik ("nézz körűl és láss szellem-szemekkel" - mondja Madách).

JD