Febr. 2. FUGA 

Kell-e foglalkoznom Brahms reménytelen szerelmével, amikor a darabján, ez esetben az op. 115-ös kvintetten dolgozunk?

Élesen vetődik föl ez a kérdés mostanában bennem. Hogy a zeneszerző személyisége, ha ismerjük, mint élő embert, vagy ha valamiért sok adatunk van róla a múltból, jelen van-e, kell-e hogy jelen legyen a hangjaiban, ill. ezzel a jelenléttel – minthogy a válasz nyilván igen – milyen szinten kell nekem foglalkoznom.

Ebben a kérdésben is a legtöbbet segít, ha élő szerzővel van az embernek sok tapasztalata – igaz ugyan, hogy a személyiség súlya sokszorosan jelen van, tehát a segítség az, hogy a helyzet még nehezebb.

Az élőkre vonatkozólag mindenkinek könnyebb ilyen-olyan hírhez férkőzni, és nem is akarnék most általam ismert és nagyra tartott szerzőkkel példálózni.

Nagyon messzire menni sem blogméret, maradjunk hát jelenlegi témánknál, Brahmsnál.

Nyugodtan kimondhatjuk, hogy Brahmsot a 20. századi zenei szakma nem szeretette egyöntetűen. Zeneszerzők közül az egyetlen, aki komolyan hivatkozik rá: Arnold Schönberg.

Mostani koncertműsorunk részben ennek, és hasonló a hivatkozásoknak a jegyében fogant: Schumann, Schönberg, Kondor, Brahms.

Schönberg megközelítése nekem azért kedves, mert nem az emberrel foglalkozik, hanem megpróbál tisztán a hangokra tekinteni, amikor egyik ilyen írásának ezt a címet adja: Brahms, der Fortschrittliche – azaz Brahms, az élenjáró.

Azóta is sokat idézik ezt a címet, és többnyire nehezen fogadjuk el, hiszen szívesebben látjuk a nagyszakállú mestert örök klasszikusnak, az akadémikusság megtestesítőjének, megkockáztatom, koncerttermi sikere is ennek az előszeretetnek szól.

Hiszen szeretjük a nosztalgiát, a melankóliára való hajlamot, együtt érzünk reménytelen szerelmével, magányával, ugyanakkor imponál, hogy sikeres tudott lenni, jómódjában pedig még adakozó is.

Igen ám, de mit kezdjek én mindezzel, mint előadó, amikor a kezembe veszem a kottát?

Hiszen amint egy előző írásban már említettem effélét, még a Zeneakadémián is többet hallottunk a borongós őszi tájról vele kapcsolatban, mint rendkívül sajátos formaalkotó módszereiről, csak látszólag olyan természetes harmóniai kapcsolatairól, a nagy forma iránti bámulatos érzékéről.

Kérdés: kevésbé vagyok-e autentikus, ha ezeknek a megszólaltatásán munkálkodom - mondjuk á la Stravinsky, - mint hogy elmerengjek (játék közben!?) azon, amit pl. mondanak, hogy a „fisz” hang(nem) a reménytelen szerelem szimbóluma – h-moll darabunk esetében valóban örökké „fisz” körül zajlik a történet, tekintve hogy az alaphangnem dominánsa. Mit jelentenek ilyen és ehhez hasonló szimbólumok a megvalósítás szintjén?

Vajon ha a személyiségének jelenlétével valaki el tudta volna mondani mondandóját a világban, írt-e volna zenét?  

Előadói munkámban biztosan állíthatom, hogy a munka egyik legfontosabb része a személyiség – ego – átláthatóvá tétele a közlés tisztasága érdekében.

A leckém: elég erős szemüveget fölvenni, hogy átlássak a zeneszerző személyiségén, egészen a hangokig, és még azokon is túl…


RL